Az Újpest válságban van. Ez világos. A válság pedig legalább annyira morális, mint szakmai.
Az még hagyján, hogy a csapat – ami egyébként nem csapat… – hat bajnokin csak kétszer nyer, többnyire szánalmasan játszik vagy éppen leégeti magát Felcsúton.
A labdarúgás velejárója, hogy az edző olykor rossz taktikát választ, a csatár néha ügyetlen, a védő pedig képtelen jól helyezkedni.
A sikertelen magyar trénerek önigazolásos, magyarázkodós, mentegetőzős nyilatkozataiból tudjuk: a futballban bármi megtörténthet. Állítólag ezért szép játék.
Na persze… Csak ezzel már nemigen lehet visszaélni. Újpesten ezt nagyon unhatja a még megmaradt 3596 fizető néző.
Évek óta koncepciók (a tavalyi fiatalítás után az idén alaposan bevásároltak…), elvárások, játékosok és edzők váltják egymást a Megyeri úton.
Elhibázott szakmai és személyi döntésekkel irányítják a klubot, s valakinek feltűnhetne már: talán ez a káosz az oka annak, hogy tíz esztendeje képtelen bárki is igazán ütőképes együttest kialakítani Újpesten.
Pedig van szép stadion, műfüves edzőpálya, pénz és hazai szinten jónak mondott játékosállomány.
Pech, de a körülményekre sem lehet hivatkozni. Ráadásul az évszázados rivális Ferencváros sem konkurencia már – vagyis tényleg minden adva van a sikerességhez, ám a klub ugyanúgy képtelen kihasználni a lehetőséget, mint a csapat a ziccereket.
A nívótlanság azonban még akkor sem csak edzőkérdés, ha Felcsúton történetesen szembeköpték a szakvezetőt.
Közelről, rákészülve, megcélozva, hogy csattanjon, folyjon. Ezzel a szalonképtelen fordulattal pedig rá is mutattam az előbb említett morális válságra.
A szakmáról már esett szó, de nem árt rögzíteni: az Újpest nem meghatározó a magyar futballban.
A törekvést érzem, a módszert kritizálom. Ráadásul az az elhárító reakció is rettenetesen együgyű, hogy érvénybe léptették a nyilatkozatstopot.
Ezekben a kínos órákban senki sem beszélhet a miértekről. A vezetők nyilván meg akarják előzni, hogy bárki is hülyeséget mondjon vagy csináljon. Csak sajnos ezzel már elkéstek Újpesten…