Eltűnt egy esztendő

Ha nem lenne a csípőproblémá ja, amely akadályozza a mozgásban, a 80 éves Killik László bátran letagadhatna jó néhány évet. A memoriája azonban tökéletes, élesen emlékszik hat évtizedes kosaraspályafutásának minden mozzanatára.

Sejti, milyen származásra utal a Killik név?

Hollandok voltak az őseim – mondta Killik László. – Én Aradon nőttem fel, rengeteg sportot kipróbáltam, a kosárlabdáról viszont nem is hallottam. Építész akartam lenni, két évet elvégeztem a bukaresti egyetemen, de tovább nem tudtam finanszírozni a tanulmányaimat. Aradon lettem műszaki rajzoló, ám minden vágyam az volt, hogy Pesten tanulhassak tovább. Sikerült útlevelet kapnom, jelentkeztem a Műegyetemre, de nem vettek fel. A Kossuth Lajos utcában bandukoltam lógó orral, amikor szembe jött egy aradi barátom, aki hasonló cipőben járt. Ő javasolta, hogy menjünk el a TF pótfelvételijére. Oda bejutottam, s javarészt kosarasok közé kerültem, ami eldöntötte a sorsomat.

S meg sem állt Egyiptomig...

Ezerkilencszázötvennyolcban jött a hír, hogy az arab országba edzőket toboroznak. Kairóban és Alexandriában, az ottani TFen tanítottam, de a válogatottakkal is foglalkozni kellett. A sportágnak jeles hagyományai voltak az országban: a férfiválogatott 1949-ben első lett az Eb-n. Szép, ám hosszú három év volt. Ami fáj, hogy hiába készültünk a római olimpiára, egy politikai döntés nyomán a kosarasok nem lehettek ott a játékokon.

Egyiptomnál már csak az lehetett nagyobb ugrás, hogy átnyergelt a női szakágra.

Évad közben, 1962-ben vettem át a VTSK irányítását. Hőskorszak volt; salakon, a tanácsháza udvarán meccseltünk. A munkánk jutalma az 1967-es bajnoki cím lett. A következő évben Komáromi Ede kapitány felkért, hogy segítsek neki a női válogatottnál, de az Eb-tizedik hely után szerepet cseréltünk. Akkor már évek óta hullámvölgyben volt a szakág, elsősorban a technikai lemaradásunk volt riasztó. Rengeteget dolgoztunk, felhoztunk az ifiből sok tehetséget. A várnai selejtezőn kiharcoltuk a moszkvai olimpiai szereplés jogát. Negyedikként jöttünk haza, majd következett három Ebbronz, köztük az 1983-as a hazai rendezésű tornán.

Moszkva a legnagyobb sikere?

Nem. Kuba rendezte meg az 1984-es olimpia előtti selejtezőt. A torna előtt Colorado Springsben gyakoroltunk, Kubába pedig Miamiból repültünk át egy kisgépen. Az egész úton azért fohászkodtunk, hogy csak érjünk el a szigetországig. Pechünkre az előcsatározások során Santiago de Cubában léptünk pályára. A városban a hőség volt az úr, mi meg egy hangárszerű, bádogtetejű csarnokban játszottunk. Havannában már működött a légkondicionáló, a csapat is egyre inkább magára talált, s remek hajrával kiharcolta az olimpiai szereplés jogát. Szakmailag erre az eredményre vagyok a legbüszkébb.

És a legfájóbb kudarc?

Az 1984-es évet kitöröltem a naptáramból. Már a havannai kvalifikációs torna idején benne volt a levegőben, hogy a szocialista országok bojkottálják a játékokat, mégis sokkoló volt, amikor a gyanú ténnyé lett. A szovjetekkel és az amerikaiakkal aligha bírtunk volna, viszont a bronzéremre jó eséllyel pályáztunk. Főként, mert a kubai versenyt kihagyó Boksay Zsuzsa Los Angelesben már velünk lehetett volna. A riválisok is úgy beszéltek rólunk, mint akik muzsikálnak a parketten, folyvást a „magyar csárdásról” áradoztak.

Melyik volt a Dream Teamje?

Minden társulatot az adott korszak nemzetközi erőviszonyaival összefüggésben kell minősíteni. A legerősebb az 1983-ban Eb-bronzot nyerő együttes, amelyet többek között Kiss Lenke, Boksay Zsuzsa, Borka Ágnes, Beloberk Éva, Szuchy Katalin, Németh Ágnes neve fémjelzett. Arra azonban sosem volt esélyünk, hogy a szovjeteket elkapjuk. Főleg, amikor a kétszáztizenhárom centis Julija Szemjonova uralkodott a palánkok alatt. Csak az olaszországi Eb-n tudtuk megszorítani őket, a félidőben még mi vezettünk. Életemben akkor láttam először és utoljára sok-sok sápadt, riadt szovjet kosarast és vezetőt. A végén persze átgázoltak rajtunk...

Nem sajnálja, hogy férfiakkal már nem dolgozott?

Sosem bántam meg, noha egy-egy szituációban eszembe jutott, vajon mit tennék, ha fiúkat edzenék. Bár a lányok között olykor viharos viták is kirobbantak, ebből nemigen szivárgott ki semmi. Szerencsénk volt, abban az időben itthon még nem létezett a bulvársajtó... De ami a lényeg: a közös cél érdekében azok is összefogtak, akik nem szívelték egymást. Amúgy nincs okom panaszra, ha visszatekintek az életemre, legfeljebb azt sajnálom, hogy a pályaválasztásom miatt most nem sétálhatok el egyetlen olyan épület előtt sem, amely az én terveim alapján készült...