A hirdetés

Ha én most dunaújvárosi futballista lennék, udvariasan kopognék a polgármester előszobájának ajtaján, megdicsérném a titkárnő kontyát, blúzát, és időpontot kérnék. Aztán ha Micike elintézné, hogy szóhoz jussak, csak annyit kérdeznék: nem félnek-e attól a város vezetői, hogy ugyanolyan szellemkastély lesz a néhány éve felépített városi sporttelepből, mint Stadler József akasztói stadionjából? Aztán rosszkedvűen elköszönnék, és meg sem állnék az ukrán kézbe juttatott Dunaferr cég portájáig. Ott aztán fel is adnám a harcot.

Az egykori névadó, a várost a magyar sport fellegvárává fejlesztő mamutvállalat már nem kér a futballból, a jégkorongból, a kézilabdából, a röplabdából. A Dunaferr nélkül, láthatjuk, mire jutottak a kisebb-nagyobb vállalkozók. A hét évvel ezelőtti labdarúgó-bajnokcsapat a szemünk láttára ment össze, s már annyira kicsi, hogy lám, újsághirdetésben árulják. Újsághirdetésben, mint egy régi sezlont. Mondhatnánk, szomorú történet ez, de az ember az utóbbi években fel sem kapja a fejét a hasonló sztorik hallatán.

Felsorolni is nehéz lenne, hány pályát bontottak le, építettek be és szántottak fel. Nagy múltú klubok tűntek el a magyar futballtérképről, és néhány tucat nosztalgiázó szurkolón kívül senki sem emelte fel a hangját érdekükben. Biztosak lehetünk benne, hogy így lesz ez Dunaújvárosban is. A XXI. század Magyarországon nem a futballról szól, sokkal inkább a szegénységről, a mindennapos gondokról, a pénz utáni hajszáról és az agybutító televíziós műsorokról. Ezen változtathat a magyar válogatott – de ehhez győzni kell újra és újra, s lehetőleg tétmeccseken.

Akkor aztán megint divat lesz meccsre járni, megint előbukkanhatnak az ál- és valódi szponzorok, s talán újra pezsgés veheti körül a sportágat. A dunaújvárosi tulajdonos meghökkentő hirdetése talán arra jó lesz, hogy az egykori sikerklub néhány napra újra a figyelem középpontjába kerüljön – de megoldást aligha jelenthet. Ha én most dunaújvárosi futballista lennék, pokolba kívánnám azt a filozófust, aki azt írta: „Beszéld el nekem a múltat, s megismerem belőle a jövőt.” Az egykori Sztálinvárosban ma már csak a múltról beszélhetnek. A jövő immár szóra sem érdemes.