Wilkinson, a penge

Pedig nem úgy indult, hogy ebből a játékból kereskedelmi látványosság lesz. Amikor 1823-ban egy futballmérkőzésen, az angliai Rugby városában William Webb Ellis névű férfiú a hóna alá kapta a labdát, és berohant a kapuba gólt kiáltva, még meglehetősen kialakulatlanok voltak a játékszabályok. A XIX. század közepén a rögbi és a futball különvált, 1871-ben pedig már hivatalos válogatott meccset játszott egymással Anglia és Skócia válogatottja.

Hogy aztán több mint egy évszázad teljen el, amíg rögbiben is világbajnokságot rendezzenek. Ennek elsősorban a britek futballból is ismert vaskalapossága volt az oka, a másik pedig az, hogy rögbit a mai világban is jó néhány helyen inkább kedvtelésnek tekintik, amely kiválóan alkalmas arra, hogy kifejezze a játék közösségi jellegét, bajtársiasságát és az együvé tartozást.

Ezt érzik a rajongók is, akik éppen ezért a végsőkig elmennek kedvenc csapatuk után.

Nem véletlen, hogy az üzleti élet sem hagyta figyelmen kívül a sportágban rejlő lehetőségeket. A múlt században, az ötvenes évek végén ausztrál üzletemberek vetették fel először, hogy a sportágban szükség volna világbajnokságokra, hasonlóan az európai futballhoz. Nem volt rövid az út, amelynek végén az ötlet megvalósult. 1985-ben Párizsban tanácskoztak a sportág nagyjai, ahol az ausztrál–újzélandi–francia lobbinak sikerült meggyőznie a vonakodó briteket arról, hogy rendezzenek világbajnokságot, mégpedig „lent, délen” Ausztráliában és Új-Zélandon. Az első vb-re 1987-ben került sor, a világszerte a sportág „braziljainak” tekintett, mindenfelé körülimádott új-zélandi válogatott, az „All Blacks” otthon tartotta a serleget, amelyet William Webb Ellisről neveztek el.

A helyszínt nem véletlenül választották: a sportág mindkét országban nemzeti ügy, s ha már így van, azt sem felejtették el a nagyban gondolkodók, hogy egy hónapig – napjainkban ez az időtartam megnőtt, mert a csapatok létszámát 16-ról húszra emelték – az európai félteke jelentős üzleti arzenálja (britek, franciák, olaszok) jelen lesz az eseményen. (Azért ilyen hoszszú a világbajnokság, mert orvosi okokból hat napon belül nem léphetnek kétszer pályára a játékosok a rögbi keménysége miatt.)

Volt tehát idő bőven hirdetni, majd következett a nagy áttörés, a politika csatasorba állítása: az apartheid rendszer eltörlését követően a rögbisek voltak az elsők, akik befogadták a Dél-afrikai Köztársaságot, ahol mindent megelőz a sportág társadalmi megítélése, népszerűsége. 1995-ben DélAfrika rendezhette a harmadik világbajnokságot, s ha már így volt, meg is nyerte. Ugyanebben az évben döntöttek arról is, hogy profi szerződéseket köthetnek a játékosok. Addig ugyanis szigorúan amatőr alapon játszottak a rögbisek. Most is vannak olyan országok, amelyekben nem nézik jó szemmel az elüzletiesedést – Új-Zélandon és Írországban például sosem szakad el a játékos nevelőegyesületétől. Ha éppen nem zajlik a szezon a profiknál, mindenki visszamehet a nevelőegyesületébe játszani – amatőr alapon.

Furcsa kettősség jellemzi a sportágat. Egyre nagyobb pénzekért szerződtetik a játékosokat, a labdarúgás mintájára itt is megszervezték a Bajnokok Ligáját (Heineken-kupa). Persze a nagy pénz relatív. Az angol válogatott ezen a világbajnokságon parádésan játszó pillérével, Andrew Sheridannel éppen új szerződést készül kötni klubja, a Bath. Havi 25 ezer fontot kínálnak neki a hírek szerint. Ez óriási pénznek számít a rögbiben, de nem mérhető John Terry, Wayne Rooney vagy mondjuk Michael Ballack heti 120-130 ezres fontkeresetéhez.

David Beckham mostanság dollárban mérhető millióihoz pedig végképp nem. Mégis, maga David Beckham is nagy rajongója a rögbinek, s nem mulasztja el megemlíteni, hogy egyik legjobb barátja, bizonyos Jonny Wilkinson. Jonny Wilkinson, aki négy esztendeje az ötödik világbajnokságon győzelemre vezette Angliát, a finálét is ő döntötte el hosszabbításban egy dropgóllal a házigazda ausztrálokat búskomorságba kergetve.

Wilkinson – akit a királynő 2003-ban a Brit Birodalom lovagjává ütött, válogatottbéli társaival egyetemben – említett hőstette óta hét különböző, igen súlyos sérülését kúrálgatta, s nem állhatott a haza szolgálatára. Egészen addig, amíg a most zajló világbajnokságon Anglia olyan zakót nem kapott Dél-Afrikától a csoportkörben, amilyet azelőtt soha: 36–0-s vereséget mért a „Springboks”-nak, azaz gazelláknak becézett afrikai válogatott a címvédőre. Utána Wilkinson csatasorba állt, s bár ez az a sportág, amelyben egy ember zsenialitása semmit sem ér a csapattársak nélkül, azóta megállíthatatlanok az angolok. Először továbbjutottak a csoportból Tongát megelőzve. Majd ismét gyászba borították Ausztráliát már az egyenes kieséses szakaszban. Aztán Wilkinson az utolsó hat percben értékesített egy büntetőt, majd két perccel a lefújás előtt dropból is betalált, így fordított 9–8as hátrányból 14–9-re az elődöntőben a házigazdák ellen – egész Franciaország zokogotta díszpáholyban helyet foglaló köztársasági elnökkel, Nicolas Sarkozyvel az élen.

Szombat este Wilkinson ismét ott lesz a csatamezőn. Harry herceg a lelátón. (A kisebbik brit trónörökös ott volt 2003-ban Sydneyben is – nem rossz kabala!) A szemben álló térfélen Dél-Afrika sorakozik fel. A válogatott, amely a csoportkörben megalázta Angliát. Jake White, a dél-afrikai szövetségi kapitány óva int mindenkit: „Ne becsüljük le a bajnokok büszkeségét!”

Mi, magyarok már csak tudjuk. 1954-ben a futball-vb-n a csoportkörben 8:3-ra verte meg a magyar válogatott Németországot, aztán a döntőben érkezett Helmut Rahn...