Paplanállapot

Direkt válaszok, elsumákolt diskurzus híján egyelőre maradnak a találgatások, valójában miért gondolta úgy Miroslav Beránek, hogy egy huszárvágással megelőzi a debreceni elöljárókat, és elébe menve a vélelmezett igazgatótanácsi döntésnek, ő mondja ki a végső szót: uraim, köszönöm, ennyi volt. Megyek haza. Akárhova. Ha még érdeklem őket, esetleg Paschingba. Tudják, ki vagyok, tudják, mennyit érek, tudják, hol találnak meg. Áldott állapot: Beránek mester szívfájdalom nélkül leléphet zsebében bajnoki aranyéremmel, amelyre évek múltán mint egzotikus szuvenírre vet majd olykor egy röpke szerelmetes pillantást. Összeszűkül a szeme, miközben megpróbálja felidézni néhány, anno a keze alá rendelt debreceni játékos nevét, arcát, akik ebben a zűrös, Bohémiára semmilyen szempontból sem emlékeztető országban még mindig űzik az ipart. Ráncolja a homlokát – és nem emlékszik. Istenigazában nem is akar emlékezni. Bajnoki cím, Szuperkupa-győzelem? Smafu. Számára a magyarországi kaland összességében kudarc, elvégre azzal a szent elhatározással érkezett Debrecenbe, hogy a honi elitcsapattal a nemzetközi mezőnyben is domborít – ha is nem a BL-ben, de legalább az UEFA-kupában, csoportkörös érdekeltséggel. Hipotézis, de ha az utóbbit elcsípte volna a Loki, kevesebb mint egy hónappal szerződése lejárta előtt nem menekült volna előre a futballisták szerint értelmezhetetlen viszláttal. Kihátrálásával egyébként előkerül a gumicsont is, úgymint: alapvetően a magyar labdarúgóközeggel (részletekben a feltételekkel, a sportágat űzők nevetséges létszámával, ebből fakadóan a kiválasztással stb.) van gond, a cseh válogatott pályaedzőjeként Eb-bronzig jutó szakvezetőnek ezért nem sikerült megváltania a debreceni világot. Szép nagy paplan, mindent betakar. Ezt is viszi magával. Tetszik vagy sem, de terítse le bárhol, hallgatósága csillogó szemekkel, csöndesen, mindentudóan bólogat majd.