Legyen varázsló!

A múlt század nyolcvanas éveinek legelején, a dübörgő szocializmus fénykorában amerikai kosárlabdázókként jöttek Magyarországra, és szerepeltek a MAFC-ban. Ők voltak az első légiósok a sportágban. Azóta rengetegen megfordultak hasonló szerepben, Körmenden például a nyári alapozás kezdete óta 16 külföldi tette tiszteletét.

A mostani szabályozás alapján a magyar bajnokságban egy csapatban egy hazai játékosnak a mérkőzés során végig pályán kell lennie, emiatt általában egy klubban négy légiós szerződtetésével számolnak.

Kik azok a külföldi kosarasok, akik ma sorban állnak a magyar kluboknál? Kik azok, akik beajánlják őket a csapatokhoz? Milyen kiválasztási szisztéma szerint derülhet ki róluk, hogy segítségére tudnak-e lenni annak a gárdának, amely szerződtetni kívánja őket? Ki dönt a sorsukról?

Kezdjük a végén. Óriási a felelősségük azoknak, akik az utolsó szót kimondják, ugyanis a jó választás egész idényre meghatározhatja a csapat sorsát, egy rossz döntésre pedig rámehet a bajnoki év. Jó esetben az edzőt illeti a jog, hogy határozzon, a választékból kiket látna szívesen, így nem kell arra panaszkodnia, hogy hozott anyagból dolgozik. A honi trénerek a nyár nagy részét DVDnézéssel töltik. A menedzsereknek hosszú névsoruk van a szerződtethető játékosokról, és ugyanilyen hosszú sorokban állnak a DVD- és videofelvételek is az illető urak polcain.

Az ügynökök adják-veszik a játékosokat

Az ügynökök először a statisztikai mutatókra hívják fel a figyelmet, aztán jöhet a képanyag, majd a próbajáték – a manapság divatos try-out kontraktus, amely meghatározott időszakon belül indoklás nélkül felbontható –, minek utána vagy szerződtetik az alanyt, vagy nem. Ez a módszer azok esetében követendő, akikről semmilyen információ sem lelhető fel Magyarországon. Főleg a tengerentúlról érkező kosárlabdázók esetében igaz ez, hiszen az amerikai földrész játékosaiból gyakorlatilag „tengert lehet rekeszteni”. Akik Európában játszanak, általában jobban szem előtt vannak, de mivel már a cseh vagy a lengyel bajnokságban is nagyságrendekkel több pénz kereshető, mint nálunk, így rögvest megkaptuk a választ, kik jöhetnek szóba – ismeretlen amerikaiak és másod-, harmadosztályú európaiak. Pedig válogatott szinten nemrég még mindkét fentebb említett országnál előrébb tartottunk…

Az általában észak-amerikai játékosközvetítő irodákkal kapcsolatban álló európai vagy honi menedzserek persze tisztában vannak a hazai erő- és gazdasági viszonyokkal, ezért az általuk képviselt kosarasokat elsősorban Paksra vagy Székesfehérvárra próbálják eladni. Így kereshetik ők is a legtöbbet, az Atomerőműnél és az Albacompnál ugyanis van pénz, és pontosan fizetnek is. Ha e két klub nem szerződteti a kosarast, akkor jönnek a többiek. Ennek megfelelően változnak az árak is. Ugyanazt a játékost, akit mondjuk egy ügynök az Albacompnak 5500 dollárért kínál – havi fizetésről van szó, ami különböző lehet egyes esetekben, valamint posztok alapján –, ha Fehérvárra nem kel el, egy kisebb klubba már kiajánlja 3500-ért is.

55 külföldi a magyar férfibajnokságban

Ebben az évadban eddig 55 külföldi kosaras lépett pályára a magyar férfibajnokság élvonalában, és közülük kilencet már elküldtek. A sikeres üzlethez tehát sok mindennek össze kell jönnie. A klubnak az az érdeke, hogy jó játékoshoz jusson, a menedzsernek pedig az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson a pártfogoltjából, a kosárlabdázó meg persze játszani szeretne, javítani a statisztikai mutatóit, hogy aztán jobb bajnokságba kerüljön, és még magasabbra srófolja az árát. Az igények meglehetősen szerteágazóak. Van, aki centert keres, akad, aki irányítót, de persze a legtöbb együttes pontgyárost. A legérdekesebb felvetéssel egy kiscsapat, a Dombóvár egyik vezetője állt elő: „Mindegy, milyen posztra, csak igazi varázsló legyen, az eredeti ár feléből is engedjél, és ha esik, ha fúj, verjen be legalább húsz-huszonöt pontot” – adta ki az ukázt Bálind József Kegye Rolandnak, az egyik legismertebb itthoni menedzsernek.

A legtöbb légiós nem nyújt emlékezeteset

Varázslóból azonban kevés van – bár a paksi Chris Monroe-ra, a legendás exhonvédos Viktor Kuzminra, a dombóvári Jacek Miedzikre, Harry Bellre vagy közelebbi példával élve a korábbi körmendi kiscsászár névrokonára, a 2006–2007-ben Zalaegerszegen parádés idényt maga mögött hagyó Rashad Bellre mindig jó szívvel emlékeznek a szurkolók. Ám a nagy többség nem marad meg az utókor emlékezetében. Annak ellenére sem, hogy amint ez már megszokott, a legjobb pontdobók listáján az első tíz játékos között nyolc külföldit találni jelenleg is.