Elég volt, abbahagytam!

Önkritikusan be kell valla nunk: mi magunk is sokszor illettük őt kritikával, pedig talán türelmesebbnek kellett volna lennünk vele szemben. Mert bizony az idő bizonyította, hogy Varga Zoltán pontosan látta a magyar labdarúgás helyzetét, rááadásul néhány futballistának megjósolta a jövőjét – és bizony nem sokat tévedett.

Talán lehetett volna belőle jobb és eredményesebb edző. Talán ha befogadja a közeg, ha tolerálják önfejűségét, konokságát, betörhetetlenségét, s hagyják őt dolgozni hosszú távon, minden másként alakul. Akkor talán nem fenyegetik meg többször is halálosan, nem szurkálják ki kocsija kerekeit, s nem kell messzire menekülnie a magyar futballtól.

Mert most ez a helyzet.

Eltűnt.

Sőt egy életre szakított az edzősködéssel.

Rendben van a szíve?

Köszönöm, szedem a gyógyszert, odafigyelek magamra – mondta a hatvanharmadik születésnapjára készülő Varga Zoltán.– Ha időm engedi, teniszezem, focizom, és persze nem idegeskedem. Lekopogom, amióta kórházban voltam a szívemmel, egyre jobban érzem magam.

Emlékszik, mikor ült legutóbb kispadon?

Tavaly még az NB III-as RTK-t irányítottam.

És? Nem hiányzik?

Mi hiányozna? A magyar futball? Vagy a gyűlölködés, a fenyegetés, amelyben részem volt? Esetleg a kopaszok üvöltözése, hogy Varga, megölünk? Erre gondolt?

A munkára, a megszállott edzősködésre gondoltam, arra, amilyen egykor volt...

...amilyen voltam, de kiölték belőlem. Ha most azt mondanám, tönkretettek, azzal sem túloznék, de szerencsére erről szó sincs. Megtaláltam a harmóniát az életemben, méghozzá futball nélkül. Persze a televízióban nézem a magyar meccseket, és megdöbbenve tapasztalom, hogy ennek a játéknak semmi köze sincs az igazi labdarúgáshoz. Ahhoz főleg nem, amit mi annak idején a Fradival játszottunk, ahhoz pedig pláne nem, amit mostanában a külföldi bajnoki találkozókon láthatunk. Borzalmas a különbség. Itthon elképzelés nélkül, lassan, körülményes játékot játszanak, viszont csodálatos élmény figyelni, ahogy például az Arsenal futballozik. Amióta visszatértem Magyarországra – és ennek ugye már tíz éve –, rengeteget romlott a színvonal.

Mit gondol, miért?

Azért, mert a magyar labdarúgásban anarchia van. Olyan menedzserek irányítanak a háttérből, akiket csak a pénz érdekel. Ezek az emberek beleszólnak az összeállításba, a klubok életébe, tartják a markukat. Amikor Győrbent dolgoztam, volt egy játékosügynök, akinek tíz játékosa szerepelt a keretben, rendszeresen felbukkant a csapat körül, ellenem uszított, de ez csak egy szelete a történetnek. Engem Magyarországon egyetlen pillanatra sem fogadtak el, ahogy munkához láttam, megpróbáltak kicsinálni, félreállítani.

Kik?

Például önök. Az újságírók, akik jóban voltak néhány olyan játékossal, akit én megpróbáltam fegyelmezni, ők pedig ellenem hangolták a közvéleményt. Osztottak szépen, de a hatalom sem hagyott békén. Engem annak idején hat és fél év börtönre ítéltek disszidálás miatt. Tudtam, hogy Barcs Sándor – akkortájt még az MTI munkatársaként – rengeteg mocsokságot fogalmazott meg rólam. Meggyőződésem, hogy a visszatérésem után ő és a hozzá hasonló elvtársak próbáltak kicsinálni. Ahol megjelentem a magyar futballban, orkán támadt, amely valósággal elsöpört engem. Nem voltam hajlandó nyalni senkinek, eszembe sem jutott, hogy bólogassak a hatalomnak.

Megbánta, hogy hazaköltözött?

Ha ezt három éve kérdi, azt mondom, igen, de most már lehiggadtam. Jó helyen vagyok, azonban az országról megvan a véleményem, hiányzik a munka, a pontosság, a rend és a tisztaság. Hosszú évek kellenek ahhoz, mire mindez megváltozik. Én katonai fegyelem szerint nevelkedtem és éltem, élem az életemet.

Akkor miért nem próbálkozott meg Németországban az edzősködéssel? Ott talán nem fenyegették, üldözték volna.

Dolgoztam Németországban alacsonyabb osztályú csapatoknál, és azt mondhatom, az volt életem egyik legjobb időszaka. Jól kerestem, sőt később, amikor a trénerkedés mellett biztosítási ügynökként is tevékenykedtem, kiemelkedő jövedelmem volt, de arra nem volt esélyem, hogy igazán neves csapathoz kerüljek. Ha nincs segítőd, ha nincs, aki a háttérből támogasson, nem léphetsz feljebb.

A napokban ünnepelték Albert Flórián negyven éve kapott Aranylabdájának évfordulóját. Sokan voltak ott azok közül, akikkel annak idején együtt futballozott, vagy ellenfélként lépett pályára. Miért nem ment el?

Azért, mert egyenes ember vagyok, és ha egyszer valakit vagy valakit kritizálok, elmondom a véleményemet, akkor nem ülök oda vele egy asztalhoz. Egyszerűen nem lett volna tisztességes tőlem, ha mosolyt erőltetek az arcomra, és elérzékenyülten anekdotázom: nekem ott semmi keresnivalóm sem volt.

Hiszen mégiscsak a volt csapattársairól van szó, azokról, akikkel nap mint nap együtt volt...

Nem tartom senkivel a kapcsolatot a régiek közül. Elég nekem a családom és néhány barátom.

Tudom, hogy az ősszel szakkommentátorként tevékenykedett a magyar válogatott néhány mérkőzésén, ezért is kérdem: mi a véleménye Várhidi Péter munkájáról?

Először is tisztázzuk: ezt a fajta fiatalítást már tíz éve meg kellett volna csinálni. Ez amúgy sem Várhidi Péter találmánya, ha neki nem engedik, hogy ifjú játékosokból alakítson válogatottat, akkor mondhat, amit akar. Egyébként el kell ismernem, hogy a srácok becsületesen hajtottak. Tetszett a hozzáállásuk.

A Fradi sem érdekli?

Amikor hazajöttem, azt mondtam magamban, ez az én Fradim. Ma már semmi közöm hozzá. Vannak, akik évtizedek óta elfröccsözgetnek ott, aztán ha baj van, csak széttárják a kezüket.

Mi lenne, ha valaki azt mondaná: jöjjön, Varga úr, csináljon csapatot!

Abbahagytam! Kész, vége! Ennyi volt, soha többé nem edzősködöm! Most a nyugdíjamat intézem, ezért rendszeresen utazom Németországba, és emellett egy barátommal könyvet írok az elmúlt tíz évről, amelyet a magyar futballban töltöttem. Egyetlen célom van: kinyitni a szemét mindenkinek.