Hazát, házat cserélnek

Az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt azoknak a sportolóknak a száma, akik nem annak az országnak szereznek dicsőséget, ahol születtek.

Érdemes elgondolkozni rajta, mi motivál egy sportolót, amikor zászlót/hazát cserél, maga mögött hagyva addigi életét, gyakran egy egészen más kultúrába beilleszkedve – vagy be sem illeszkedve, csupán érdekből imitálva az adott országhoz tartozást.

A legáltalánosabb eset, amikor az érintett valamely szomszédos országban születik, ám nemzetisége, rokonsága, anyanyelve a határ másik oldalára húzza. Ilyenkor rövid idő alatt és lé nyegesen egyszerűbben történhet meg a váltás, amelyet egyébként is fel tud gyorsítani egy-egy nagy világverseny közelsége.

Szintén jellemző eset, hogy a sportoló nak két különböző állampolgárságú szülője van, és nem a szülőhazája, hanem a másik ország színeiben versenyez. Ennek a döntésnek már lehet távolabb mutató, nemzetiségtől független mozgatórugója is: a körülmények. A szegénység elől menekülő, te het séges afrikai sportolók Amerikában, illetve (Nyugat-) Európában is új hazára lelhetnek, mint ahogyan KeletEurópából is szép számmal vándoroltak versenyzők Amerikába. Persze a jobb körülmények nem feltétlenül csak pénzben mérhetőek, gyakran a jobb edzéslehetőség motiválja a sportolókat, akik úgy érzik, a választott országban eredményesebben tudnak felkészülni. Ők aztán gyakran már nem is térnek viszsza szülőhazájukba, hanem a befogadó nemzet állampolgáraként folytatják pályafutásukat. A kivándorlásnál a történelmi körülményeket sem szabad figyelmen kívül hagyni: erről mi, magyarok sokat tudnánk beszélni, mivel 1956 után több sportolónk is elhagyta az országot, és választott magának új hazát.

Visszatérve még a családi szálra, a házastárs nemzetisége is befolyással bírhat. Főleg az idegenlégiósokként más országban sportolók esetében gyakori, hogy egyesületük országából választanak maguknak feleséget/férjet. Ez már önmagában jelentősen megkönnyíti az állampolgárság megszerzését, főleg, ha a fogadó ország sportvezetői is pártolják az ötletet. Gyakran még há zastárs sem szükséges, az éveken ke resztül lé gióskodó sportolóknál óhatatlanul is felvetődik, nem szerepelnének-e annak az országnak a válogatottjában, amelynek klubjában is játszanak.

Sok esetben azonban szó sincs érzelmekről, családról, csak színtiszta üzletről. A férfi kosárlabda-válogatott tavaly nyári Európabajnoki se lej tezőin például mindkét csoportbeli el len felünknél, a bosnyákoknál és a bolgároknál is szerepelt honosított amerikai játékos, köztük olyan is, aki az év jelentős részét választott, de inkább jól fizető hazájától távol tölti, és csak a válogatott meccsek alkalmával „költözik haza”.

Még egy jellemző esetről nem ejtettünk szót: amikor már a válogatottság sem kerül szóba, csupán a klubcsapat megerősítése számít – mindenáron.

Olasz országban még útlevél-hamisítási botránynyá is fajult, amikor több délamerikai futballistát „honosítottak” különböző módszerekkel felkutatott nagy-, illetve dédszülőkkel, és a Barcelona több dél-amerikai labdarúgójának is van spanyol útlevele. Ebben az esetben azonban kizárólag az a cél, hogy az Európai Unión kívüli országokból érkező játékosokat EU-taggá, állampolgárrá tegyék, és újabb külföldieket igazolhassanak. Jó példa erre a futballklubok mellett az olasz Pro Recco vízilabdacsapata is, amelyben öt nem olasz pólós játszik a maximalizált három helyett, ám Be nedek Tibor kettős állampolgár, és a nyáron igazolt szerb Vanja Udovicsicset is „olaszosíttották”. Rengeteg változata van tehát az állampolgárság-váltásnak, az pedig, hogy a szó nemes értelmében hazát vagy csak házat cserél-e sportoló, legtöbbször csak másodlagos.