A zseni visszavág

Végül is Bode Millernek lett igaza. Az öntörvényű sízseni felvette az amerikai szövetség által elédobott kesztyűt. Megtudván, hogy jócskán csökkentették a támogatását, lemondott a maradék pénzről és a válogatottságról is, egyszemélyes csapatként folytatta a versenyzést. Nem is akárhogyan, hiszen vezeti az összetett Világkupát, s jó esélye van arra, hogy a szezon végén az élen végezzen. Talán azért (is), mert nem volt hajlandó megváltozni, önmaga maradt. A saját életét éli.

Sikereinek titkát abban látja, hogy maga döntheti el, mikor edz, s mikor él, szabadúszó lévén senki sem szól bele abba, hogyan alakítja a napirendjét. Nem mintha korábban elfogadta volna az utasításokat, a jó tanácsokat arról, hogy milyenek legyenek a hétköznapjai egy profi sportolónak. Keretek közé akarták szorítani az életét, ám nem hagyta. Ha sört kívánt, sört ivott, ha whiskyt, whiskyt, akkor feküdt és kelt, amikor neki jólesett, s mert közben az eredményeivel nem volt baj, csak a kulisszák mögött támadták. És pletykáltak róla. Mesélve például, hogy megesett: részegen vágott neki a lejtőknek.

A hatalom mindenhol egyforma, ha megteheti, visszavág a vele ellenkezőknek. Az elmúlt szezon gyengélkedése után jött a büntetési kísérlet magasztos erkölcsi intelmek kíséretében. És jött Miller ismert válasza – magánzó lett. Most azok is ünneplik, akik egy esztendeje pálcát törtek fölötte, nem csupán hűséges rajongói emelik piedesztálra.

Mert hiába esküszik a rendre és a fegyelemre mindenki, amikor a profi sportról van szó, ünnepelni az igazi egyéniségeket lehet igazán, tiszta szívvel, felszabadultan. Mint Millert. Akinek a szemére vethetik, hogy életmódjával rossz irányba tereli a fiatalokat, ám italok, ételek, bulik és bálok ide vagy oda, most bebizonyította, hogy van valami, ami a rendnél, a fegyelemnél többet tesz hozzá a sikerekhez. Ha van. Tehetségnek hívják. Pénzért nem kapható.