Az angol válság

Ha hétfő reggel negyed hatkor a régi téglagyári pályán megmérkőzne egymással a Hereford United és a Bury FC, bizony ott ácsorogna több száz néző. Talán több ezer is. Lehet szeretni az Intert, rajongani a Barcelonáért, ám az angol futball messze a legnépszerűbb minden bajnokság közül. S ezen nincs mit csodálkozni.

Ha nézi az ember az FA-kupa küzdelmeit, s látja, amint egy negyedosztályú kiscsapat hangulatos stadionban, zsúfolt ház előtt, jókedvű, lelkes, a csapat mellett végsőkig kitartó szurkolók buzdítása közepette játszik, hát bizony borsódzik a háta. Irigylésre méltó futballkultúra, irigylésre méltó tradíció és eredmények. A jelen viszont egészen más. Kezdődött azzal, hogy egyre több idegenlégiós bukkan fel a szigetországi pályákon.

Előfordult, hogy az Arsenal csapatában egyetlen angol játékos sem futott ki a pályára, és most itt az újabb mellbevágó adat: nemcsak a játékosokat, hanem az edzőket is külföldről importálják. Emlékszik még valaki Joe Fagan nevére? Ő volt az utolsó angol tréner, aki BEK-et nyert csapatával, a Liverpoollal Rómában, a Roma ellen. Nem most volt – huszonnégy esztendeje.

Csoda-e, hogy svéd kapitány után most éppen olasz irányítja a nemzeti csapatot? Csoda-e, hogy tizenhat éve nem nyert angol edző angol bajnokságot? Csoda-e, hogy a négy szuperklub, az MU, az Arsenal, a Chelsea és a Liverpool is nem angol szakember kezében van? Mindezek ellenére mégsem beszélhetünk az angol futball válságáról.

Még akkor sem, ha Anglia szégyenszemre (és sajnálatos módon...) hiányzik majd az Eb-ről. A játék népszerűsége, a stadionok látogatottsága semmit sem csökkent. Az idegeninvázió és a kudarcok nem veszik el az emberek kedvét a világ legcsodálatosabb játékától, amelybe hétről hétre, évről évre rengeteg pénz áramlik. Meglepődne-e bárki is, ha az idén angol klub hódítaná el a Bajnokok Ligáját? És érdekelné-e bármelyik Arsenal-drukkert pezsgőnyitás közben, hogy francia a mester...?