Csatárjárás

Gera Zoltán jópofa srác, igazi mókamester és rutinja révén már szókimondó ember, ám mivel ő még aktív tagja a válogatottnak, értelemszerűen vissza kell fognia magát. Holott, ha saját blogjában is sokat sejtetően fogalmaz csatárként szerepeltetése kapcsán („...legközelebb már nem szeretnék ezen a poszton erőlködni, ezt a játékot én nem igazán tudom játszani”), akkor elképzelhetjük, hogy mindenféle diplomáciát és virágnyelvet félretéve úgy önmagában mit is gondol Várhidi Péter húzásáról. A felek persze azóta már megbeszélték egymással a félreérthető bejegyzést – érdekes, ha valaki a válogatottból kényes témáról beszél, másnap egyből helyreigazítja saját magát, nyilvánvalóan önszántából.

Holott Várhidi Pétertől Gera Zoltán csatársorba, pláne egyszemélyes csatársorba állítása pofon volt a játékos, pofon volt az egész csapat és pofon volt a józan ész számára. Kis ügy, mondhatnánk, hiszen semmi garancia, hogy akár középpályásként, akár kapusként játszatva megverjük vele Szlovákiát, de ő az a játékos, aki ezerszer elmondta már: számára a West Bromban megtalált helye, vagyis a jobb oldali középpályás posztja az igazi. Nem szeret irányítani, nem szeret csatárkodni, nem szeret védeni.

Ha az Arsenalban vagy a Milanban lenne szódavízhordó, alighanem kinevetnénk az igényeiért, de ebben az egyáltalán nem világverőnek tetsző magyar csapatban 51-szeres válogatottként azért hadd mondja már el ő, hogy hol is akar játszani. Mert egy főszerepre joggal pályázó embert balgaság eleve statisztává degradálni. Eleve, hiszen a helyzet egyáltalán nem új. Éppen egy éve, 2007. február 6-án Cipruson a hazaiaktól 2–1-re kapott ki a magyar válogatott, csatársorában Gera Zoltánnal.

Csak szenvedett, esélye sem volt a hazai védőkkel szemben, így lapunkban is hosszasan foglalkoztunk a csatárrá vált középpályással. Várhidi Péter néhány mondattal túllépett a problémán: „Az mindenképpen mentség számára, hogy alig volt ideje megismerni a csapat taktikáját. Ettől függetlenül lesz ő még hasznos tagja a támadósorunknak.” Na már most vagy Gera Zoltán nagyon buta srác, aki egy év alatt sem tudja elsajátítani a válogatott csatárjátékának alapelemeit, vagy Várhidi Péter romantikus álmodozó, aki képtelen elfogadni, hogy ez esetben csúnyán mellélőtt. Én inkább ez utóbbiban hiszek, legfeljebb holnap helyreigazítom magam.