Nem csak győztesek

Gabriel Hanot – többek között – a modern kori labdarúgás úttörőjeként vonult be a sportág történetébe. Az első világégés előtt 11-szer válogatták be a francia nemzeti csapatba (védőt játszott), majd aktív pályafutása befejeztével sportújságíróként tevékenykedett, a L’Équipe szerkesztője volt. No meg ötletgazda: elsősorban neki köszönhető a professzionális labdarúgás bevezetése, az Aranylabda megalapítása, és ő álmodta meg a Bajnokok Ligáját – igaz, nem ilyen néven, és legfőképpen nem a ma is ismert rendszerben.

Induljanak a nemzeti bajnokságok győztesei, kiegészülve a sorozat címvédőjével – ez volt az alapötlet, ha már Bajnokcsapatok Európa-kupájának keresztelték a viadalt. Az először az 1955–56-os idényben kiírt versengés 1991ig létezett a klasszikus, egyenes kieséses rendszert követve, ekkor jött az első reform: az 1991–92-es évadban a két forduló után versenyben maradó nyolc gárdát két négyes csoportra osztották, és a két kvartett legjobbja vívta a finálét; első alkalommal a Barcelona, illetve a csoportkör előtt a Honvédot elbúcsúztató Sampdoria.

Az 1992–93-as évadtól a nevében megszűnt létezni a BEK, azóta Bajnokok Ligájának hívják a sorozatot. Az ezt követő esztendőkben is változtatgatták a lebonyolítási rendszert, mígnem a Borussia Dortmund 1997-es sikerét követően végleg eltemették Monsieur Hanot ötletét.

Habár a nevében nem változott, életre hívták az elképesztő pénzeket és persze tömegeket megmozgató, ugyanakkor a résztvevőket tekintve nem csupán bajnokcsapatokat felvonultató sorozatot.

A legerősebb bajnokságokból két, három, sőt adott esetben négy csapat is rajthoz állhat a Bajnokok Ligájában (2005–2006-ban öt angol együttes virított a BL-ben, igaz, az Everton elbúcsúzott a selejtezőben), azt pedig mondani sem kell, hogy ezáltal mekkora túlerőben vannak a spanyol, olasz, német, illetve angol klubok. Jellemző adat: az 1997–98-as idény óta, a Portót leszámítva, az imént említett nemzetek képviselői (a Real Madrid, a Barcelona, a Milan, a Bayern München, a Manchester United és a Liverpool) adták át egymásnak a BL-trófeát. Csupa nagycsapat. De továbbmegyünk: 1997 után ötször fordult elő, hogy olyan együttes hódította el a serleget, amely nem bajnokként vágott neki a tornának; háromszor láthattunk olyan finálét, amelyben a résztvevő gárdák egyike sem volt éppen aktuális bajnok; az 1999-es Manchester United–Bayern München döntő pedig nem csupán drámai koreográfiája miatt marad emlékezetes, hanem azért is, mert e két alakulat egyaránt a BL-selejtezőből indult – ahogy a legutóbbi finálé, a Milan–Liverpool mérkőzés is ilyen volt…

Szintén magától értetődik, hogy a különböző televíziós jogdíjakból származó, illetve az UEFA-tól kapott pénzek elosztásánál is a nyugat-európai klubok járnak az élen. A BL előző kiírásában az UEFA öszszesen 790 millió dollárt utalt a résztvevőknek. A legtöbbet a győztes Milan (54 millió) kapta, a legkevesebbet pedig a Levszki Szófia (7.5 millió), de még a BL-ben a legjobban „kereső” kelet-európai csapat, a Steaua Bucuresti számlájára is csupán 11.3 millió dollár érkezett.

Vagyis továbbra is óriási szakadék tátong a nyugat-európai elitklubok és a felzárkóztatásra váró keletiek között, ez az, amin Michel Platini UEFAelnök a jövőben mindenképpen változtatni szeretne.

„Nem vagyok biztos abban, hogy az angol, a spanyol vagy az olasz bajnokság negyedik helye értékesebb, mint például Dániában, Csehországban és Lengyelországban az első” –

véli Michel Platini. No igen, legutóbb a dán, a cseh és a lengyel bajnok sem volt alanyi jogon főtáblás a BL-ben, sőt sehogy sem, mert mind a három elvérzett a selejtezőben. És tavaly hiába szerepelt a 32es főtáblán rekordnak számító hat kelet-európai együttes, ha közülük egy sem élte túl a csoportkört.

Nem biztos, hogy ez így van rendjén.