Hallgatom itt balról a kollégát, aki azt mondja, tizennyolc csapatos NB I kell nekünk. Igaz, nincs ennyi minőségi játékos az élvonalban (sunyi kérdés: mennyi van?), ám a nagyobb városoktól mégsem kellene elvenni a futballt. A több csapat nagyobb utánpótlásból gazdálkodhat, az elvben szigorú szabályok szerint legalább kicsinosodna másfél tucatnyi stadion, lenne mindenhol világítás, néhány helyi vállalkozó pedig a futballba ölhetné pénzét vagy fölös uborkakészletét, jó étvágyat.
Hallgatom itt jobbról a kollégát, aki meg azt mondja, a tíz csapat untig elég. Tíz, viszonylag tőkeerős klubbal nem kellene állandóan attól tartani, hogy a télen elfogy a mezőny harmada, a játékosok valóban komolytalan része végre elfoglalhatná megérdemelt helyét a második és harmadik liga kispadjain, és kevesebb helyre koncentrálódna az eddig jó eséllyel szétfolyt pénz. Nívósabb stadionjaink lehetnének, több nézővel, hiszen eltűnne a középmezőny, az ember vagy a bajnoki címért vagy a bentmaradásért harcol, és négy Újpest–Debrecen izgalmasabbnak tűnik, mint most egy Paks–Siófok összecsapás az amúgy ígéretesen hangzó 11. helyért.
Kisteleki István hangosan megfogalmazott gondolatai kapcsán aztán szépen elvitatkozgattunk itt a futballrovatban, záporoztak az érvek pro és kontra. Az, hogy az elnök most éppen létszámcsökkentést, azaz tizenkét csapatot szeretne, voltaképpen mellékes, a lényeg az újabb változtatáson van. Mert változás akkor van, ha a rendszer nem működik, és egy ilyen elejtett nyilatkozat bizony burkolt célzás arra, hogy a futball szemernyivel sem jobb, mint volt az elmúlt hét-nyolc évben, amikor előbb tizennyolc, fél évig tizenhét, utána tizenhat, nagy hirtelen tizenkettő, végül ismét tizenhat együttes küzdött – a számmisztika dacára megannyi tucatcsapatként.
Persze erős a gyanú: Kisteleki elnök óvatos nyilatkozata már a píár része, és éppen kezdi beadagolni nekünk, hogy egy alaposan megkavart őszi idény után a jövő tavaszra kurta marad a mezőny. Szövetségileg előírva mégiscsak elegánsabb, mint most a Sopron miatt eseti jelleggel.