Helmut Schön hátradőlhetett

Ideje volt már Eb-t nyerniük. Ahogyan akkoriban hívtuk őket, a nyugatnémeteknek. Mert hiába jelentette az 1954es vb-arany az adenaueri Németország megdicsőülését a II. világháború után, hiába lett az NSZK ezüstérmes 1966-ban az angolokkal szemben balszerencsés körülmények között elbukott vb-döntőt (4:2) követően, s noha négy évvel később a történelem mind a mai napig egyik legizgalmasabb futballthrillerjében maradt alul az olaszok ellen hoszszabbításban 4–3-ra elveszett vb-elődöntőben, hogy aztán németes szívósággal azért a bronzérmet megszerezze, az Eb-k sehogy sem sikerültek. Egészen 1972-ig.

A képlet egyszerű volt: a csapatokat, akárcsak négy évvel korábban, nyolc csoportba osztották, az elsők négy párban oda-vissza alapon kieséses rendszerben mérkőztek, a győztesek jutottak a belgiumi négyes döntőbe. A németek a Lubanskival, Gadochával felálló lengyelekkel, a törökökkel és az albánokkal kerültek egy kvartettbe, és simán lettek csoportelsők a lengyelek előtt. A negyeddöntőben az angolokat kapták, akikkel a már említett vb-fináléban és 1970-ben, a mexikói vb szintén hosszabbításos, de 3–2-re megnyert negyeddöntőjében is találkoztak – s már az első meccsen Londonban eldöntötték a továbbjutást (3–1). Talán mondani sem kell, Gerd Müller nem csak Mexikóban talált az angolok kapujába… A belgák az aktuális vb-ezüstérmes olaszok testén, a szovjetek a ki-ki csatában a jugoszlávokon átlépve jutottak a négy közé. Magyarország Romániát legyőzve kvalifikálta magát a négyes döntőbe, ahol a fináléba jutásért a szovjetekkel hozta össze a sors. Átok ült rajtunk: a szóbeszéd szerint a Rákosi-rendszerben a politika megtiltotta a „nagy testvér” legyőzését, később a tiltást a balszerencse váltotta fel (vb-negyeddöntő, 1966: 0:1 és Eb-negyeddöntő, 1968: 2:0 után 0:3 Moszkvában), s a pechsorozat Brüsszelben folytatódott: nem volt elég, hogy a kapus, Géczi István és a centerhalf, Páncsics Miklós összeügyetlenkedett egy gólt a „ruszkiknak”, Zámbó Sándor kihagyta a Dunai II Antallal szemben elkövetett szabálytalanságért megítélt büntetőt. A másik ágon az NSZK-ban nemes egyszerűséggel csak „A nemzet bombázójaként” aposztrofált Müller egyedül elintézte a belgákat. Időnként ehhez társak is kellettek, de Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Günter Netzer vagy Uli Hoeness sem volt gyenge kezdő. A Helmut Schön vezette németek a döntőben 3–0-ra lelépték a szovjeteket. Közte három, mint szűk három héttel azelőtt, amikor a müncheni Olimpiai Stadion avatóján 4–1-re győztek Beckenbauerék. A döntőben a németek a következő csapattal álltak fel: Maier – Höttges, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner – U. Hoeness, Wimmer, Netzer – Heynckes, G. Müller, E. Kremers. Ilyen válogatott mellett hátra is dőlhetne a szövetségi kapitány. De Schön nem ült a babérjain: két évvel később az 1974-es vb döntőjében az Eb-aranyérmes együttes összeállítását öt helyen változtatta meg, a nyugatnémetek mégis azt mondhatták az eredményre, hogy schön…

Válogatottunk a bronzéremért 2–1-es vereséget szenvedett, de legalább a belgák kétgólos vezetésénél a 11-est Kű Lajos berúgta. A magyar együttes lógó orral tért haza: a kontinensbajnokságon „csak” negyedik lett – ez napjaink futballját ismerve értelmezhetetlen fogalom. Mint ahogyan az is, hogy a négyes döntő All Star-csapatában két magyart is számításba vettek: a mindkét találkozón szereplő újpesti balhátvédet, Juhász Pétert s a csak a bronzmeccsen szóhoz jutó honvédos Kozma Mihályt. Íme, a beválasztott kiválasztottak: Maier (nyugatnémet) – Heylens (belga), Beckenbauer (nyugatnémet), Hurcilava (szovjet), Juhász P. – U. Hoeness (nyugatnémet), Troskin (szovjet), Netzer (nyugatnémet) – Kozma, Müller (nyugatnémet), Van Himst (belga).

Sorozatunk következő részéből kiderül, miként aratta legnagyobb sikerét a csehszlovák válogatott