Nyaraló nyertesek

Dánia Európa-bajnoki döntő beli szerepléseinek taglalását ott fejeztük be, amikor az 1984es Eb-n óriási közönségsikert arató válogatott tagjai az elődöntőt követő esti bankettről – nem feltétlenül színjózanon – öltönyben, nyakkendőben kiküldték a csapat egyik legjobbját, Preben Elkjaer-Larsent: rúgjon tizenegyest az éjszakában. A franciaországi kontinenstalálkozó egyik legnagyobb felfedezettje volt ugyanis, aki a spanyolok elleni vesztes elődöntőben a hosszabbítás utáni tizenegyespárbajban elhibázta a sorsdöntő lövést.

Az 1988-as Eb-re eljutottak ugyan, de pont nélkül végeztek csoportjukban, az 1992-es kvalifikációt viszont elbukták, Jugoszlávia mögött a második helyen végeztek selejtezőcsoportjukban, és a nyár elején, amikor befejeződtek a bajnoki küzdelmek, szépen elmentek nyaralni. A jugoszlávoknak szenzációs csapatuk volt, sokan a végső győzelemre is esélyesnek tartották az 1991-ben BEK-et nyerő Crvena zvezdára – többek között Dejan Szavicsevicsre, Robert Proszinecskire, Refik Sabanadzsovicsra, Vladimir Jugovicsra, Szinisa Mihajlovicsra, Darko Pancsevre – épülő „plávikat”. Közbeszólt azonban a politika, az ENSZ-embargó hatására Jugoszlávia nem indulhatott az Európa-bajnokság nyolcas döntőjében. Pedig déli szomszédaink még egy héttel a torna nyitó mérkőzése előtt is reménykedtek, hogy ott lehetnek Svédországban, ám az UEFA nem engedett.

Szóltak a jugók mögött másodikként befutó dánoknak, készüljenek, ők utaznak az Ebre. Egy héttel a rajt előtt. Úgy, hogy mindenki nyaralt, és nem éppen sportszerű életmódjával tűnt ki. A később tornagyőztes válogatott egyik legjobbja, a döntőben parádés gólt szerző John Jensen például hivatalosan is beíratta a jegyzőkönyvbe a „Faxe” becenevet. Az egyik legnagyobb dán sörgyártó cég nevéről van szó…

A Sepp Piontek vezette, legendás 1984-es csapatból csupán egy ember került be a dánok svédországi keretébe: John Sivebaek. A nagy sztárok – Elkjaer-Larsen, Morten Olsen, Ivan Nielsen, Frank Arnesen, Klaus Berggreen, Sören Lerby – addigra abbahagyták vagy már régen nem a nyolc évvel azelőtti nívón futballoztak. Akadt valaki, akit akkoriban a világ legjobb labdarúgóinak sorában tartottak számon, s akit a világ összes szövetségi kapitánya meghívott volna aktuális csapatába – Michael Laudrup. Az 1992-ben a kontinenstorna rajtja előtt alig három héttel BEK-győzelmet ünneplő Barcelona karmestere viszont nem állt szóba az akkori szövetségi kapitánnyal, Richard MöllerNielsennel.

Talán már bánja…

A Laudrup famíliát a Bayernben játszó kisöccse, Brian képviselte. Nem is rosszul. Ám ellentétben az 1984-es Eb-bronzérmes gárdával, az 1992-es csapatban nem hemzsegtek világsztárok – talán Brian Laudrup és Peter Schmeichel nevezhető annak. Ám fantasztikus egységet alkotott a szurkolói által csak „dán dinamitnak” hívott alakulat, amely ugyan botladozva kezdte az Európa-bajnokságot – döntetlen Anglia és vereség a házigazda Svédország ellen –, ám amikorra a legjobban kellett, addigra kiheverte nyaralási mámorát, s a csoportkör utolsó összecsapásán ki-ki meccsen megverte az Ebre százszázalékos teljesítménynyel kijutó, Michel Platini vezette franciákat.

Az elődöntőben már igazán felszabadultan futballozva, csaknem végig vezetve jutottak el a dánok a hollandok elleni tizenegyespárbajig (Frank Rijkaard csupán a 86. percben egyenlített), amelyben nem omlottak össze: volt abban valami szimbolikus, amikor a torna legjobbja, a kapus Peter Schmeichel éppen az 1988-as nyerőember, Marco van Basten büntetőjét védte, kiejtve ezzel a címvédőt. A döntőben a világbajnok Németország is fejet hajtott.

Mi volt a dánok összetartó erejének legnagyobb titka? A második, mindent lezáró találatot Kim Vilfort lőtte, akinek hároméves kislányánál néhány nappal korábban leukémiát diagnosztizáltak.

„Mi nem csak a győzelemért, nem csak Dániáért, hanem Kim Vilfort leukémiás kislányáért is küzdöttünk!” – mondta a torna legjobbja, Peter Schmeichel.

Ő tudja – egészen biztosan.