Van mire szerénynek lenni

Gondolom, rettentő fáradt, de mérhetetlenül boldog és elégedett is.Gondolom, rettentő fáradt, de mérhetetlenül boldog és elégedett is.

Nagyon boldog vagyok saját magam és a hokisok miatt is. A fiúk keményen megdolgoztak a sikerért, és most nemcsak a játékosokra gondolok, hanem segítőimre is.

Néhány hónap leforgása alatt kétszer is megkönynyezte „magyar kötődését”, hiszen az ősz-szel az Innsbruck edzőjeként az Alba Volán pályáján járt, s azt mondta, könnybe lábadt a szeme, amikor átlépett a küszöbön. Most, a mérkőzést záró Himnusz után ugyancsak fátyolos lett a tekintete.

Így van. Különleges pillanat volt. Ez a társaság különleges férfiakból áll, akik sohasem panaszkodtak, ha valami nem volt tökéletes, pedig a felkészülés során és általában a munkakörülményeken akadna javítanivaló. Ám ők ezt sohasem emlegették, nem kerestek kifogásokat, hanem a megfelelő hozzáállással elérték a céljukat.

Gondolkodott már azon, hogy jövőre mondjuk Svasznek Bence–Sidney Crosby csata is lehet a jégen?

Nem, egyáltalán nem. Mondjuk Crosby szerintem éppen az NHL rájátszásával lesz elfoglalva a világbajnokság idején, de ha mégsem, csak annyit mondhatok majd Svaszinak, hogy jó neki! Mindenki boldog lesz, hogy ilyen ellenfelekkel játszhat, nem csak Bence.

Ha már itt tartunk, immár a válogatott névsorát sem kritizálja senki, a győzelem a vitatott csapattagok beválogatását is igazolja.

Nagyon egyszerű ez: a fiatal játékosok, akik kimaradtak, sehol sincsenek ezekhez a hokisokhoz képest fizikai és mentális képességekben. Lehet, hogy kicsit ügyesebben bánnak a bottal, de ez nem elég. Ilyen világversenyen pláne nem. A világbajnokságon a tapasztalat a legfontosabb. Ebből pedig több van azoknak, akik bekerültek.

Jövőre még nagyobb feladat, az A-csoportos vébé következik. Fejlődnek majd annyit a fiatalok, hogy beférjenek a keretbe?

Van néhány ifjú, akikre nagyon figyelünk, ráadásul jövőre több verseny lesz a világbajnokság előtt. Nagyjából három játékostól várom, hogy hívja ki a posztján játszó idősebbet, hogy tolja őt képessége határáig, szorongassa, ameddig csak lehet. Ha az idősebb bírja a gyűrődést, az is jó, ha nem, az is, mert akkor tehetséges fiatal lép a helyére.

Szorongásból most is kijutott. Mit gondolt, amikor a japánok megszerezték harmadik góljukat, amelyből végül mégsem lett egyenlítés?

Semmit. Mégpedig azért nem, mert ott helyben nem láttam gólnak a lövést. Csak később, a visszajátszás során bizonyosodtam meg róla, hogy benn volt, de amíg a tévén nem láttam, nem is gondolkodtam rajta. Akkor viszont az jutott eszembe, hogy most visszajött egy kicsi vagy tán minden abból a sok balszerencséből, amely ezt a csapatot sújtotta eddig.

Szép íve volt a vébének: kicsit csikorgós nyitány, majd rutingyőzelem, sikerrel megvívott első rangadó és laza felkészülés a döntőre.

Ennek így kellett lennie. Egy világbajnokság legyen szenvedős!

Természetes, hogy nyögvenyelősen kezdtünk, hiszen előtte nem sok időnk volt az összecsiszolódásra. A Litvánia elleni meccs tényleg rutinmunka volt, a japánokkal játszottról pedig már beszéltem. Horvátország ellen azonban nem volt olyan könnyű dolgunk, mint hitték, hittük volna, ugyanis a horvátok nagyon jól játszottak, a védekezésük és kapusuk teljesítménye kiváltképp remek volt. Az utolsó napra ugyan elfáradtak, de addig nem látszottak könnyű ellenfélnek.

És az ukránok elleni meccs? Az első harmad maga volt a szenzáció, aztán jött a már-már szokásos „megbillenés”, ám a vége fantasztikus győzelem lett.

Ahogy mondja, az első harmad elképesztő volt! Ebben az az érdekes, hogy egy nappal korábban a japánok játszottak az ukránokkal, és nekik is megadatott az esély, hogy megverjék őket, hiszen vezettek, sőt a hosszabbításban vagy a szétlövésben is nyerhettek volna. De nem tették. Mi viszont igen. Ezért is érdemeljük meg a feljutást.

Amiben sokat segített az első találatot szerző Vas János, aki végig feltartóztathatatlan volt, s ahogy haladt előre a vébé, egyre jobb lett. A sok fantasztikus egyéni teljesítmény egyike az övé.

Fontos kérdést jelentett, hogy Jankó melyik sorba kerüljön. Eleve vitathatatlan volt, hogy a két legjobb sorunk valamelyikében kell helyet találnunk neki, végül testvére, Marci és Ladányi mellé tettem.

Tudta előre, hogy így lesz?

Egyáltalán nem. Négy éve nem láttam testközelből, nem tudhattam, hova illik majd. Jankó ráadásul nem állt készen a kezdéskor többek között a sok utazás és a kihagyott közös felkészülés miatt, így első meccsén, Japán ellen megjárattuk minden sorban, hogy lássuk, hol a legjobb. Aztán ott kötött ki, ahol.

Mondják, egyik legjobb edzői képessége, hogy ihlettel rakja össze a sorokat, és variál, ha kell.

Csak egyszer nyúltam a szerkezetbe, amikor Jankó megérkezett, amúgy megvoltak a sorok.

Azokat is össze kellett raknia valakinek.

Ez igaz.

Azt csak megköszönhetjük, hogy munkatársaival ilyen szellemű társaságot hozott össze.

A csapat akart így, ilyen jól játszani. Megvoltak a megfelelő „szerszámaink”, nekünk csak jól kellett használnunk őket. A jelszó úgy hangzott, hogy kifejezetten egyszerűen játsszunk. Nem volt sok időnk ugyanis arra, hogy kitaláljuk és begyakoroljuk, miként cifrázzuk a taktikát. Ám a csapat körüli nagyszerű miliő megteremtette a lehetőségét, hogy ezt az elképesztő célt így is elérjük. Hihetetlen, hogy sikerült!

Az, de hétfő délben jön az össznépi ünneplés, addigra csak elhiszi, hogy tényleg sikerült.

Talán. Eljön?

Még szép!