Fáradt?Fáradt?
Mindjárt elalszom.
Tudja, hogy délután van?
A biológiai órám mást mutat, Japánban ilyentájt már készülődnek a lefekvéshez.
Itt is megtehetné.
Igen, ha volna rá időm. Korán kellett kelnem, mert egy televíziós műsorba hívtak vendégnek, az újságoktól, a rádióktól is folyamatosan keresnek, így aztán nem nagyon tudtam még kialudni magam.
Panaszkodik?
Jaj, nehogy félreértse, szó sincs erről. Nagyon élvezem, és örülök, hogy végre ennyien kíváncsiak rám, ránk és rajtunk keresztül a jégkorongra. De őszintén szólva nem vagyok hozzászokva ehhez a felhajtáshoz, így néha csak kapkodom a fejem, mennyi minden történik hirtelen körülöttem. A médián keresztül most olyanokhoz is eljut a hírünk, akik korábban talán még sohasem hallottak a magyar hokiválogatottról, vagy ha igen, akkor sem nagyon tudtak elhelyezni bennünket. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a többség ezután sem tudja majd, mi is az a divízió 1, de legalább értesültek arról, hogy létezik idehaza is ez a sportág.
Gyaníthatóan nemcsak idehaza, külföldön is sokakat megleptek ezzel az eredménnyel...
Eddig csak kopogtattunk a nagyok kapuján, de most sikerült végre belépnünk rajta. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, a sportág nagyhatalmai szemében mi továbbra is csak a periférián mozgunk, de talán már nem történik meg velünk az, ami a kilencvenes években Kanadában. Képzelje el, juniorcsapatunkat meghívták a tengerentúlra, de hozzátették, csak úgy mehetünk, ha van rendes felszerelésünk, mert arrafelé nagyot lőnek.
Ez komoly?
Halálosan.
És legalább tényleg nagyot lőttek?
Nem nagyobbat, mint mások. Amúgy hat meccset játszottunk, s emlékeim szerint három döntetlen mellett hármat megnyertünk, vagyis veretlenül jöttünk haza, szóval inkább nekik kellett volna összekapniuk magukat.
Gondolom, ezzel azért nem arra célzott, hogy jövőre...
Ne is folytassa! Természetesen eszembe sem jutott párhuzamot állítani az akkor történtek és a jövő évi világbajnokság között. Józan ésszel belegondolva tőlünk már az is csoda, hogy ott lehetünk, de azt most ne kérje tőlem, hogy esélyt latolgassak. Az biztos, hogy mivel a másik csoportban győztes osztrákokkal szemben rosszabb volt a gólkülönbségünk, ezért mi vagyunk az úgynevezett gyengébbik feljutó, s így a mienk lesz talán a torna legnehezebb csoportja. Például egészen biztosan megkapjuk majd a május végi világranglistavezetőt, amely jó eséllyel éppen a világbajnok válogatott lesz. Gondoljon csak bele, milyen hátborzongató érzés lenne az első meccsen mondjuk Kanada ellen játszani.
Jól sejtem, hogy nem véletlenül említette éppen Kanadát?
Gyerekkorom óta nagy kedvencem ez a válogatott, a televízió előtt ülve mindig is neki szurkoltam.
Nézőként valaha eljutott már A-csoportos világbajnokságra?
Á, dehogy! Ez sajnos még nem adatott meg, de ha minden úgy alakul, jövőre ott leszek.
Tényleg, volt már Svájcban?
Igen.
Milyen emlékeket őriz onnan?
Csupa szépet és jót. Ifiként ugyan sohasem sikerült feljutnunk a legjobbak közé, de ott voltunk a B-csoport élmezőnyében, ezért rendszeresen meghívtak bennünket erős tornákra. Svájcban általában szilveszterkor voltunk, s már csak az időpont miatt is különleges volt. Mindig nagyon jól éreztem magam, s ha ott leszek, biztos vagyok abban, hogy jövőre sem lesz másként.
Tudom, a kérdés banális, de feldolgozta már, hogy valóra vált az álom? Higgye el, nem a történtek miatt mondom, de úgy utaztam el Szapporóba, hogy biztos voltam a sikerben, de ha kételkedne, bizonyítani is tudom. A világbajnokság előtt a kapitány csapatgyűlést tartott. Négyenöten kerültünk egy csoportba, és különböző kérdésekre kellett válaszolnunk. Az egyik éppen az volt, milyen eredményre számítunk Japánban, erre a mi egységünk szinte egységesen az első helyet jelölte meg.
Miért volt ebben ilyen biztos?
Láttam, hogy rutinos, egységes és sikerre éhes a válogatott, a kapitány pedig – az ő szavaival élve – remekül használta a rendelkezésére álló eszközöket, vagyis minket. Most annyira együtt volt minden, hogy nem is történhetett másként.
Nem ünneprontásként kérdezem, de akkor is így gondolta, amikor a japánok elleni meccsen kérdéses volt, hogy a játékvezető megadja-e a hazaiak amúgy teljesen szabályos gólját?
Határozottan. Elsősorban azért, mert ott, a pályán úgy gondoltam, nem volt benn a korong. Ennyi évvel a hátam mögött már van annyi rutinom, hogy ráérezzek az ilyen szituációkra. A korong olyan szögben vágódott le, hogy száz százalékig biztos voltam az igazamban. Aztán a meccs után a szállodában megnéztem a felvételeket, és láttam, hogy a japánoknak volt igazuk, akik viszont rendkívül sportszerűen viselték a történteket. Edzőjük is azt mondta, megérdemeltük a győzelmet, ami igazi sportemberi nyilatkozat volt.
Az ukránok elleni sorsdöntő mérkőzés előtt eszébe jutott a hat évvel ezelőtti találkozó?
A székesfehérvári magyar–dánra gondol?
Igen. Eddig ugyanis egyszer voltak olyan helyzetben, hogy ki-ki meccset játszhattak a feljutásért, de akkor simán kikaptak. Nem félt attól, hogy ismétli magát a történelem?
Őszinte leszek: eszembe sem jutott az a meccs, de talán jobb is. Inkább azzal voltam elfoglalva, hogy sikerüljön, amiért keményen dolgoztunk, és amit szerintem már megérdemeltünk.
Mivel volt jobb ez a csapat, mint a korábbi évek bármelyik válogatottja?
Ezen magam is gondolkoztam már, s hiába szeretnék, nem tudok meglepetéssel vagy a csodához szükséges recepttel szolgálni. Rengeteg meló van mögöttünk, de az is sokat számított, hogy ebben a szezonban az Alba Volán az osztrák ligában szerepelt, többen pedig légióskodunk, ráadásul nem is akármilyen bajnokságokban.
Ezek szerint jó döntésnek tartja, hogy Franciaországba szerződött?
Talán a legjobbnak. Persze Dunaújvárosban is remekül éreztem magam, sokat köszönhetek az ottani vezetőknek, edzőknek és társaknak, de érzésem szerint nekem is jót tett az új impulzus. Ha az ember sok időt tölt el egy helyen, óhatatlanul kényelmesebbé válik – Brianconban ismét küzdeni, harcolni kellett a csapatba kerülésért, s magam is érzem, hogy az új helyzet kifejezetten jó hatással volt rám.
Nem sajnálja, hogy kicsit későn, harmincéves kora fölött szánta rá magát erre a lépésre?