Vasak közt tollpihe

Az olasz üdülőváros, Lignano Sabbiadoro egyik szállodájának teraszán csaknem pontosan 24 évvel ezelőtt Szanyi Andor üldögélt, és gondolatai három aranyérem körül forogtak. Nem lacafacázott, meg is szerezte őket, hiszen pontosan ezért érkezett a súlyemelő junior-világbajnokságra. Csaknem negyedszázaddal később legfeljebb az aranyló homokot (ezt jelenti a sabbiadoro szó) bámulva jutott a felnőtt Európa-bajnokságon szerencsét próbáló magyarok eszébe a legfényesebb érem, gondolataik leginkább az egy szem férfi olimpiai kvóta kivívása körül kalandoztak.

Ők is elérték céljukat, a különbség azonban óriási…

„Ez az egy kvóta fontos kiindulási pont, ahonnan nekivághatunk a következő olimpiai ciklusnak – mondta Fehér Tamás, a súlyemelő-szövetség két és fél éve regnáló elnöke. – A jelentősége az, hogy Magyarország olimpiacentrikus, ez az elv határozza meg az állami támogatások szétosztását. A másik oldalról szemlélve felvethető, hogy nem kevés-e az egy induló. Valóban, amikor belevágtam a munkába, három férfi és két női olimpiai résztvevőről álmodoztunk, ám menet közben kijózanodtunk – nem is az első, hanem a tavalyi, második kvalifikációs világbajnokságon, amelyen kiderült, hogy az eredetileg velünk nagyjából hasonló kaliberű országok óriási fejlődésen mentek keresztül.”

Tudomásul kellett venni, hogy kettő plusz egy kvóta megkaparintása jelenti a maximumot, amelyet az erőviszonyok ismerete rögtön egy plusz nullára, jó esetben kettő plusz nullára redukált a lignanói Eb előtt. Csoda nem történt, maradt az előbbi variáció.

„Sajnos az athéni doppingesetek, de leginkább az azt követő egyéves huzavona és adokkapok óriási károkat okozott – folytatta az elnök. – A sportolók, az erkölcsi és anyagi támogatók létszáma drasztikusan csökkent, elillant a bizalom a sportág iránt, így nem lehetett más a cél, mint életben maradni. Fillérek, zárolt bankszámla jelentette a hátteret, és benne volt a pakliban, hogy a súlyemelés néhány garázsban él tovább, és az ott szerelemből emelgetők saját pénzből járnak majd ilyenolyan versenyekre. Innen kellett valahogy lendületet venni, és van már látszata a kemény munkának. A toborzásnak köszönhetően tavaly szeptemberre alig ötszázról hétszázharmincegyre növeltük a versenyzők számát, a kluboknak negyven súlyzókészletet osztottunk szét, nyári táborokat szervezünk, szerény keretek között anyagi segítséget nyújtunk a motiváció fenntartásához. Kiadványokat jelentetünk meg, nagyon jó a honlapunk, amelyet a világ minden országában figyelnek, rendeztük kapcsolatunkat a nemzetközi szövetséggel, a MOB-bal és a magyar állami sportirányítással.”

Ez mind szép és jó, csakhogy versenysportról lévén szó, eredményt kell produkálni. Fehér Tamás korábban többször nyilatkozta, és most sem tesz másként: nem tudja, miként készültek a versenyzők Athén előtt, azt viszont garantálja, hogy manapság mindenki tiszta, a fejekbe verték, hogy nincs más út, csak így van esély a súlyemelés továbbélésére, megerősítésére. A szövetség doppingellenes harca mintaértékű, lapogatják a vállukat, ugyanakkor a versenyzőket nehéz úgy motiválni, hogy tollpihének érzik magukat a fajsúlyos riválisok között; amikor pénz szinte csak tévedésből bukkan fel a sportág vérkeringésében; amikor gyakorlatilag mindenki amatőr, és gondolatait jobbára az tölti ki, miképpen jusson jövedelemhez más forrásokból; amikor egy kézen meg lehet számolni, hány versenyzőnek, illetve edzőnek van sportállása az országban; amikor örülni kell annak is, hogy a sok nyűg közepette a sportoló el tud menni az edzőtáborba; amikor képtelenség jövőképet felrajzolni.

Magyarán: tisztán is lehet sokkal jobban emelni, ha a körülmények ezt elősegítik. Egyelőre azonban inkább gátolják, nem csoda, hogy az elmúlt két és fél évben a világversenyeken elért eredmények nem mutatnak javulást. Zsuga Imre, a szövetség edzőbizottságának vezetője több érdekes gondolatot is felvet: „Most tárgyalunk a németekkel egy számítógépes program megvásárlásáról, ára négyezer-kétszáz euró. Ez olyan informatikai eszköz, amelynek segítségével rögtön elemezhető egy gyakorlat, azonnal kimutathatók a technikai hibák. Súlycsoportjában Feri Attila például a legerősebb volt az atlantai olimpián, de mert a technikája nem volt elég csiszolt, bronzérmes lett. Remélem, nem kell sokat várni, és már a programot felhasználva választhatjuk ki azt a tizenöt tehetséget, aki a kétezer-tízes ifjúsági olimpián bizonyíthatja tudását. Hiányzik egy táplálkozástudományi szakértő is, akit felkészült edzők hasznos tanácsokkal látnának el. Indiában paradicsomi körülmények között dolgozhattam egy bentlakásos, általános iskolás kortól katonákat, egyúttal sportolókat nevelő intézményben, ahol mindenkit külön-külön felmértek, megvizsgáltak, és eszerint állították össze napi menüjét. A magas szintű súlyemeléshez elengedhetetlen a heti húsz-huszonkét órás edzés, az évi húszhuszonötezer gyakorlat végrehajtása – nos, nálunk a feltételek ezt nem engedik meg…”

Ha megengednék, Zsuga szerint biztos, hogy a mostani férficsapatot alkotó emelők (az öt athéni induló abbahagyta a versenyzést) is kiharcoltak volna három ötkarikás kvótát. Egyelőre azonban marad a feltételes mód és annak megbecsülése, hogy Ádám Róbert a 7. (15 résztvevő közül), Baranyai János a 8. (22), Molnár Alexandra a 7. (12) helyen végzett a lignanói „aranyhomokon”, illetve érmeket hozunk haza az Európai Unió-bajnokságokról.

S hogy a maiak gondolatai mikor kalandozhatnak olyan messzire, mint 1984ben Szanyi Andoréi? A jó Isten tudja…