És csak zúg a taps

„Ki ez a Baczakó?” – kapták fel a fejüket az emberek 1973-ban, a Duna-kupán Havirovban. Biztos emlékszel, a bolgárok edzőfejedelme, Ivan Abadzsiev is áradozott Rólad.

Buta kérdés – vélekedünk ma.

Alaposan bevésted a fejekbe a választ 1980-ban Moszkvában.

Például David Rigertébe. Tudod, 66 világcsúccsal, hat világbajnoki címmel, egy olimpiai arannyal a zsebében, élő legendaként jelent meg a színen. Te pedig addig egyszer sem nyertél összetettben világversenyt, egyetlen világrekorddal sem dicsekedhettél. Aztán a szovjet háromszor is megégett szakításban a 170-nel, Te pedig három mosolygós gyakorlattal álltál meg ugyanitt. Amikor a csehszlovák Srsen elvérzett 207 kilón lökésben, már ott csillogott az ezüst a nyakadban…

Emlékszel, ott maradtál a bolgár Alekszandrovval kettesben, s te nyomtál kevesebbet a mérlegen? Ekkor már kezdett összeszorulni a gyomrod: még az is megtörténhet… Pláne, hogy elintézted a 207-et. A bolgár jött 210-re, hiába. Te ugyanígy jártál, hogy aztán Alekszandrov megindítsa utolsó támadását. Életed legnehezebb két perce következett, egyetlen rontásod után csendben cammogtak a másodpercek. Kétségek, remények, viadalok sora villant fel benned, majd magadhoz tértél: kezek kaptak fel, zúgott a taps.

Most, hogy elszenderültél, újra átfolyt lelked láthatatlan szövetén az a két perc, az egész élet. Ismeretlen kezek ragadtak el, csak visznek, visznek valahova, és tovább zúg, de már simogatóan, az örökkévalóságon átszűrődve – a taps. Mi pedig itt maradtunk, hogy emlékezzünk – Rád. Szerénységedre, halkszavúságodra, nyugodtságodra, hűségedre, fájdalmadra.

Hűség és fájdalom…

Amikor a betegség nem hátrált, amikor az olimpián még 207 kilót tartó izmok cserbenhagytak, és tolószékbe kényszerültél – hívásokat vártál, de nem csörrent meg a telefon; egy-egy jó szóra vágytál („Hogy vagy, haver?”), amely nem hangzott el. Hidd el, akik nem hívtak, és nem nyitották ki a szájukat, már bánják, és nem bocsátanak meg maguknak. Csak lennél már itt! – mormolják most maguk elé. Ezt mondogatta feleséged is 28 éve a repülőtéren, miközben a kis Katira figyelt, hogy el ne vesszen a sokadalomban, és Rád várt. Sírt a tévét nézve, alig hitte, amit lát, és szemernyit sem aludt azon az aranyos éjszakán.

Sírunk, alig hisszük…

Visznek a kezek, s csak zúg a taps a fekete fényben…