Zsebben az érem

Hogy megy a balcsapott meg a jobbegyenes?Hogy megy a balcsapott meg a jobbegyenes?

Te jó ég, de jó, hogy eszembe juttatta! – mondta Szuper Levente, a jégkorong-válogatott kapusa. – Kovács „Kokó” István meghívott május tizenhetedikére a „Bokszolj, ne drogozz!”rendezvényre, ahol Káté Gyula ellen lépnék szorítóba, de le kell mondanom a gálát, mert Szófiába utazom koncertre.

Csak nem a Kiss együttes lép fel?

De bizony! S ennél csak az a jobb hír, hogy ott lehetek a bécsi, aztán a nürnbergi fellépésükön is.

Igazi Kiss-fanatikus!

Minek tagadnám, imádom a zenéjüket.

Hirtelen nem is tudom, mi lenne meglepőbb: koncerten látni csápolni, vagy azt figyelni, amint a bokszringben püföli az ellenfelét…

Hokis létemre nem vagyok nagy verekedő, bár előfordult, hogy kisebb torzsalkodásba belekeveredtem a jégen.

Eszerint annyira látványos bunyónak nem volt részese, mint az NHL-legenda, a négyszeres Stanleykupa-győztes, tizenegyszeres All Star Patrick Roy fia, az ugyancsak kapus Jonathan Roy, aki márciusban Quebec Major Junior Hockey Leaguemérkőzésen agyba-főbe verte az ellenfél kapuvédőjét, Bobby Nadeau-t.

Ugyan, dehogy!

Bocsánat: nem irritálja, ha az NHL-t emlegetem?

Szó sincs róla. Sok minden megváltozott az évek során, ma már sokkal nyugodtabban gondolok vissza arra az időszakra, amikor kispadig jutottam az NHL-ben. A világbajnoki sikerünk után sokan megkérdezték, elcserélném-e a Japánban nyert divízió 1-es aranyérmet az NHL-bemutatkozásra. Rövid gondolkodás után azt mondtam: nem. Nem, mert semmi sem válthatja ki azt az élményt, hogy ennyire jeles siker részese lehettem, hogy ezzel szolgálhattam a hazámat, és sok-sok magyarnak szerezhettem, szerezhettünk örömöt. Ezt nem überelné az sem, ha NHL-összecsapáson korcsolyázhatnék a jégre mondjuk a Calgary Flames mezében. Remélem, még sok szép év van hátra a pályafutásomból, mégis azt mondom: a szapporói arannyal megvalósult legfőbb szakmai célom.

S mit mond akkor, ha jövőre sikerül kiharcolni a bentmaradást az A-csoportban?

Ezen nem gondolkodtam. A divízió 1-es vébét már megnyertük, e diadalt senki sem veheti el tőlünk, s egyelőre szeretnék kiélvezni minden percet.

A fényes siker pillanataiban eszébe jutottak-e az ECHL-ben játszó Peoria Rivermennél eltöltött keserves hónapok, az az időszak, amelyről azt nyilatkozta, „…nagyon magam alatt voltam, és megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a hokit. Nemcsak a hazai média felejtett el, hanem néhány, korábban barátomnak mondott ember is cserbenhagyott.” S az, hogy milyen jó, hogy akkor mégsem adta fel?

Négy-öt évvel ezelőtt valóban mélyponton voltam. Ám kétezer-négyben – hat idény után – hazajöttem a tengerentúlról, Dunaújvárosba igazoltam, s ott elkezdett újra felfelé ívelni a karrierem. Ez persze nem történhetett volna meg a biztos családi háttér, a szeretteim támogatása nélkül. Jó lecke volt az a korszak, nyersen szembesültem azzal, kik a barátaim, kik szeretnek igazán, kik támogatják őszintén a pályafutásomat. Félreértés ne essék: hasonló élményekkel majd minden sportoló szembesül, nekem annyiban volt nehezebb dolgom, hogy a hazámtól távol kellett megbirkóznom a nehézségekkel. Azóta is akadtak rossz fejezetei az életemnek, hogy mást ne mondjak, tavaly nyáron szintén csalódtam némelyekben, de az első pofon a legnagyobb, a többi hasonló szituációt már rutinosabban kezeli az ember.

Szakmailag mitől és miben jobb a világbajnok Szuper Levente a négy esztendővel ezelőtti önmagánál?

Ha az ember mentálisan és lélekben rendbe teszi magát, az magával hozza a sportszakmai előrelépést is. Én például újra megszerettem a sportot, alig vártam, hogy megint jégen lehessek. Az edzéseken fejlődni akartam, nemcsak túl lenni a tréningidőn. S mindemellé rengeteg meccset néztem, próbáltam a kapuskollégáktól ellesni ezt-azt.

Abban, hogy a mélypontról újra felépítette önmagát, melyik klub segített a legtöbbet?

Súlyos sérülés után kerültem Dunaújvárosba. Többen azt hitték, vége a karrieremnek. Ám utóbb bebizonyosodott, ez volt életem egyik legjobb húzása. Egyrészt baráti közegbe kerültem, másrészt szakmailag is roppant hasznos volt; sokak szerint az utóbbi évek legizgalmasabb bajnoki döntőjét vívtuk az Alba Volánnal, hajszállal maradtunk le a bajnoki aranyéremről. Az is remek lépésnek bizonyult, hogy Dunaújvárosból Asiagóba mentem, föl, a hegyek közé, gyönyörű vidékre, nívós bajnokságba. Az i-re a pontot a legutóbbi évad tette fel, amikor a Milano Vipersben védtem.

S miként alakul a folytatás? Szempont lesz-e a következő szerződése aláírásakor, hogy ott lehessen jövőre Svájcban az A-csoportos világbajnokságon?

Ha Európában maradok, ez a kérdés nem lesz kérdés, hiszen a kontinens bajnokságai nem ütköznek a vébével. Probléma akkor adódhat, ha visszatérek a tengerentúlra.

És?

Nem vagyok semmi rossznak elrontója… Amúgy konkrétum még nincs, igaz, nem késtem le semmiről. Egyébként akkor érdemes beszélni amerikai vagy kanadai szerződésről, amikor ajánlat érkezik; a „ha” kezdetű mondatnak nincs helye a sportban. Egyelőre viszont szusszanni szeretnék, mert nap nap után úton vagyok, mióta hazajöttünk Japánból.

Konkrét elképzelés a nyárra? Mármint a Kisskoncerteken kívül.

Rengeteg tervem van. Megígértem Tóth Tímeának, hogy ott leszek a kézilabda Bajnokok Ligája-döntőn, ha a Hypo fináléba kerül. Amúgy sok időt szeretnék a családommal és a barátaimmal tölteni, belföldi biciklitúrákat szervezek, strandfocizni meg teniszezni fogok, s jó lesz kertészkedni a szüleim szomszédságában vett mátyásföldi házam kertjében.

Hová teszi a szapporói érmet?

Most rendezem be az épületet, az egyik helyiségből trófeaszoba lesz. Ide kerülnek az érmeim, kupáim, mezeim s egyszer, valamikor központi helyre a vébéarany is.

Egyszer, valamikor?

Majd ha meg tudok válni tőle. Mert most még magammal hordom mindenhová. Olyan jó ránézni, megérinteni, s időről időre megbizonyosodni arról, hogy mindez valóság, s nem álom…