Révbe ért a kalózhajó

Ha a 2004-es Európa-bajnokság előtt megkérték volna az embereket, tippeljék meg, melyik csapat lesz a torna végső győztese, sokan a címvédő franciákat, a házigazda portugálokat, a 2002-es vb-n ezüstérmet szerző németeket vagy az olaszokat, esetleg az angolokat jelölték volna meg esélyesként. Görögországgal senki sem számolt, ehhez képest a kék-fehérek nyerték meg a sorozatot. De ne szaladjunk ennyire előre!

A görögök csoportelsőként jutottak ki a tornára, azt megelőzően viszont legutóbb 1980-ban szerepeltek Európabajnokságon, és akkor nyeretlenül búcsúztak. Az Eb-győzelem óta kis túlzással félistenként tisztelt Otto Rehhagel bemutatkozása a hellének kispadján nem volt álomszerű: a szakember technikai tanácsadóként már korábban is segítette a csapatot, de szövetségi kapitányként 2001 szeptemberében debütált a finnek ellen, mégpedig 5–1-es zakóval. A német tréner aztán az Európa-bajnokságon bizonyította, méltó volt a szövetség bizalmára.

A 2004-es kontinenstorna nyitóceremóniáját az Estadio do Dragaóban tartották, és az ünnepség részeként a szervezők egy XVI. századi portugál hajó másolatát „úsztatták” át a gyepet borító tengerszínű drapériákon, melyek végül a résztvevők zászlóivá változtak. Egy elmés görög riporter ekkor viccesen megjegyezte, honfitársainak kalózokká kell válniuk, és meg kell kaparintaniuk a győzelmet. A végeredmény tudatában már érthető, miért becézik a görög válogatottat „kalózhajónak”.

Ennél a hasonlatnál maradva, a görögök rögtön felvonták a halálfejes zászlót, és már az első mérkőzésen tudatták a résztvevőkkel, hogy senki sem becsülheti le az együttest. A házigazda portugálok elleni nyitó meccsen Jorgosz Karagunisz és Angelosz Baszinasz góljára csak Cristiano Ronaldo tudott válaszolni, így hatalmas meglepetéssel kezdődött a torna.

Persze az is nagy megrökönyödést váltott ki, hogy az olaszok és a németek mellett a spanyolok sem élték túl a csoportkört. A kieséses szakaszban a többség még mindig hajlamos volt leírni a görögöket, akik nemhogy nem estek ki, még gólt sem kaptak a csoportmecscseket követően.

Először a címvédő franciák következtek: Zinedine Zidane nem nyújtotta a tőle megszokott világklasszis teljesítményt, Thierry Henry lába is többször megremegett, Angelosz Hariszteasz azonban nem hibázott, és az akkor még a Werdert erősítő támadó az elődöntőbe fejelte csapatát.

A legjobb négy között nem túl biztatóan kezdődött a csehek elleni találkozó: Tomás Rosicky már ez első félidő elején telibe találta a lécet, Antoniosz Nikopolidisz szinte szoborrá merevedve nézte a labdát. Az ősz kapus ezután már jóval mozgékonyabbnak bizonyult, a másik oldalon védő Petr Cechhez hasonlóan több nagy védést is bemutatott. Kilencven perc után jöhetett a hoszszabbítás és

a hátvéd Trajanosz Dellasz, aki a 105. percben ezüstgóllal repítette a görögöket a fináléba.

A portugálok elleni döntő előtt természetesen még mindig sokan fogadtak volna nagy öszszegben arra, hogy Luís Figóék visszavágnak az első mérkőzésen elszenvedett vereségért. De a görögöket ekkor már nem lehetett megállítani! A hazaiak nagy elánnal kezdték a találkozót, de Theodorosz Zagorakisz és Dellasz jó ütemű belépői rengeteg portugál akciót akasztottak meg.

A görögök fegyelmezett védőmunkája az egész tornára jellemző volt, támadásban pedig igen jó arányban használták ki lehetőségeiket. Nem volt ez másképp most sem, a második félidő elején Jurkasz Szeitaridisz harcolt ki szögletet, amit Baszinasz kanyarított középre, Hariszteasz pedig Ricardo kapujába bólintott, addig sosem látott magasságokba emelve a görög válogatottat.

„Mikor a játékvezető lefújta a meccset, az volt az érzésem, mintha lekapcsolták volna az összes fényt a stadionban… – emlékezett vissza Zagorakisz. – Csak egy fehér folt maradt az emlékezetemben… Állandóan vigyorogtam, mint egy idióta, nem is tudom, meddig nem lehetett levakarni a mosolyt az arcomról, hihetetlen pillanatok voltak.”

S még ma is azok.