Csak ellenfélként megy az Üllői útra

Abbahagyja?Abbahagyja?

Eszem ágában sincs abbahagyni a futballt – válaszolt kapásból Lisztes Krisztián. – Miért is tenném, amikor végre rendbe jött a lábam, nincsenek fájdalmaim, elmúlt belőlem a félsz, és ugyanúgy terhelhetem, mint sérülésem előtt. Az utóbbi hét meccsen megint élveztem a futballt, más kérdés, hogy a Fradiban alig-alig adtak erre lehetőséget.

Érdemtelenül mellőzték?

Legalábbis jóval több szerepet kaphattam volna. Amikor visszatértem a Ferencvároshoz, úgy voltam vele, vissza kell zökkennem, eltelik majd néhány hét, mire felveszem a ritmust, s újra a csapat erősségei közé tartozhatok. Ehhez képest rendszeresen a cserepadon ültem, és mást sem hallottam, mint hogy öregfiúkcsapatban játszom.

Miért, a tavaszi Fradi nem volt retrocsapat?!

Azt hittem, rosszul hallok, amikor a Ferencvárosban a bajnokság végeztével kijelentették, hogy a huszonnyolc év fölötti futballistákra, néhány kivételtől eltekintve, nincs szükség. Szerintem egy labdarúgó, ha megúszta a súlyosabb sérüléseket, huszonnyolc és harminckét éves kora között a legérettebb, s talán akkor lehet a legjobb formában is.

Kik mondták, hogy a huszonnyolc év fölöttiek öregek?

Engem úgy küldtek el, hogy az angolokra hivatkoztak...

Kivel beszélt arról, hogy önre nincs tovább szükség?

Bobby Davison az utolsó bajnoki után közölte a lejáró szerződésű játékosokkal, hogy egy-két napon belül mindenkivel leül beszélni a jövőről. Így is történt. Nem tudok különösebben jól angolul, így meglehetősen furcsa szituációba kerültem: nagyjából sejtettem, miről beszél az edző, és tulajdonképpen kikövetkeztettem, már nincs szükség rám. Aztán biztos, ami biztos alapon bekopogtam Berki Krisztiánhoz, és ő megerősítette, amit Bobby Davison mondott, azaz: Sheffieldben úgy döntöttek, mehetünk. Tudja, ebben az a legszörnyűbb, hogy ilyen furcsán zárták le pályafutásomat nevelőegyesületemben, senkiben sem volt annyira gerinces, hogy vállalja a döntést. Még Bobby Davison is valamiféle felső utasításról beszélt.

Megviselte?

Persze hogy megviselt. A Fradiban nevelkedtem, itt lettem profi futballista, sokat köszönhetek a klubnak, és azt gondolom, én is adtam valamit ennek az egyesületnek. Talán nem így kellett volna elköszönni tőlem.

Miért nem jutott fel a Fradi az élvonalba?

Azért, mert csapatként is megbukott. A legtöbb játékos saját magával foglalkozott, egyéni érdekeit tartotta szem előtt, így aligha lehet nyerni. Pedig a keret alkalmas volt a célok elérésére. Úgy láttam, egykét fiatal nem érezte igazán, vagy nem tudta, hol játszik, s hogy mit jelent számára Fradimezben futballozni. Meg aztán furcsa volt az az edzésmunka, amelyet itt végeztünk.

Ezt hogy érti?

Tisztelem Csank Jánost, de az a fajta tréning, amelyet ő tartott nekünk nap mint nap, köszönő viszonyban sem volt azzal a munkával, amelyet én mondjuk Németországban kaptam és megszoktam. Aki látta játszani a Fradit, érezhette, tompák vagyunk, hiányzik a csapatból a frissesség, és bizony olykor a játékrendszerünk sem volt ideális. Nem akarok szakmázni, de néha-néha jobb lett volna, ha például három öt kettes rendszerben lépünk pályára. De ezen már felesleges rágódni.

Haraggal jött el az Üllői útról?

Inkább valamiféle fájdalom van bennem, és nemcsak azért, ahogy elküldtek, hanem a szurkolók miatt is. A Baktalórántháza elleni meccs előtt Nyilasi Bálinttal melegítettünk a kapu mögött, és egyfolytában hallottam, hogy szidnak, pocskondiáznak a szurkolók. Én ehhez nem voltam hozzászokva az Üllői úton. Odamentem a kerítéshez, ahol beleüvöltötték a képembe: „Hazug Lisztes!” Azért, mert korábban kiálltam a néhány szurkoló által megtámadott Edouard Ndjodo mellett. Az a legborzasztóbb, hogy ez a drukkercsoport igen jelentős befolyást gyakorol a klubra, ahogy hallottam, ők rúgatták ki annak idején Gellei Imrét is, pedig ha ő marad, a Ferencváros most NB I-es csapat. Mert mondhatták ránk, hogy öregek vagyunk, de amikor én szegény Zavadszky Gáborral és Hrutka Jánossal felkerültem az első csapat keretébe, akkor is voltak tapasztalt, rutinos játékosok, akiknek a segítsége nélkül aligha illeszkedtünk volna be.

Tehát folytatja. Már csak az a kérdés, hol?

Mindenképpen szeretnék az élvonalban futballozni, és mivel a lányom most megy iskolába, túl messzire aligha mehetek a fővárostól. Néhány telefont már kaptam, úgyhogy nem aggódom a jövőm miatt. Bebizonyítom, igenis van még néhány jó évem. A Fradi-pályára pedig ezután már csak szurkolóként vagy ellenfélként térek vissza.