Nincs még egy olyan olimpiai versenyszám, amelyben a magyar sikerek annyira meghatározóak lennének, mint a férfi kardcsapatoknál. Akár értjük, mi történik a páston, akár nem, akár nézhetőnek tartjuk a vívást, akár nem, átjár sokunkat valami mámoros érzés, amikor Budapest utcáin a villamoson bambulva hatalmas plakátokon időnként meglátjuk a Gerevich, Kovács, Kárpáti trió nevét, amely a pesti kard Világkupa-versenyre hív. Ők uralták egykor a világot, és mindig van valaki, aki örökségüket becsülettel ápolja.
Legutóbbi olimpiai győzelmünk férfi kardcsapatban felejthetetlen, és nem csak azért, mert az egyetlen diadal, amelyre még a fiatalabbak is emlékeznek.
1988, Szöul. A rádió úgy jelentkezett be a döntő hajrájában: a sportriporter álma mindig az, hogy magyar aranyéremről közvetítsen, de ez most nemigen fog megadatni. A Szovjetunió ellen 4–8-ra álltunk, nem a tusok, hanem az egyéni asszók alapján, akkor még más volt a szabály, ezekből kellett kilencet megnyerni az aranyhoz. Összesen legfeljebb 16-ot vívtak, vagyis a mieinknek egyetlen esélyük maradt, 8–8-ra egyenlíteni, és jobb találataránnyal megszerezni az olimpiai bajnoki címet. Együttesünk legkiválóbbja, az egyéniben világbajnok Nébald György megsérült, helyette Csongrádi Lászlónak kellett vitézkednie a páston. Meg Bujdosó Imrének, Szabó Bencének – és végül Gedővári Imrének. Hét–nyolcnál Gedővári vívott Alsannal. Egyenlőre álltak, és már csak egy találatot lehetett bevinni az olimpián, vagy ide, vagy oda. A sorsolás miatt a kedvezmény Alsannál volt, támadott is a magyar vívó ellen, aki már régen túl járt karrierje csúcsán. Ám Gedővári sportpályafutása talán leghíresebb tusát a legfontosabb pillanatban adta. A zsűri döntésére még várni kellett, de ő már hátrafelé lépegetett, érezve és tudva azt, ami ezután következett. Hogy aztán kirobbanhasson minden magyarból az öröm. Amit akkor ők tettek, bizonyíték volt: magyar átok nem létezik, vagy ha igen, megfeszített akarattal legyőzhető.
Húsz év telt el azóta, Nébald György most a kardozók szövetségi kapitányaként utazik el egy újabb távol-keleti olimpiára, Pekingbe.
„Aki egyszer állt már a dobogó tetején, később nem szívesen tekintget felfelé az alsóbb fokairól – mondja Nébald György. – A fiúk a tavalyi, szentpétervári világbajnokságon belekóstoltak a siker ízébe, tudják, micsoda érzés úgy lejönni a pástról, hogy az ember első lett.”
A férfi kardvívás abban nagyon hasonlít a férfi vízilabdázásra, hogy Magyarországon csak az arany számít.
„Nem hiszem, hogy nyomasztaná a mieinket, hogy mindenki érmet, lehetőleg aranyat vár tőlük – folytatja a szövetségi kapitány. – Ha pedig ez nem sikerül, és mondjuk negyedik vagy ötödik lesz a kardcsapat, mindenki kerekíti idehaza a szemét, hogy miért nem jött össze.