A hegemónia kezdete

Az 1908-as londoni, szám szerint negyedik olimpia csak a véletlen folytán lett negyedik és londoni.

Miután ugyanis Pierre de Coubertin báró (úgy is, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság első embere) kiábrándult az elüzletiesedett és csak a világkiállítások melléktermékeként funkcionáló párizsi és St. Louis-i játékokból, 1906-ban Athén rendezhetett „igazi” olimpiát – amelytől később visszavonták ezt a nevet, így az 1908-as ötkarikás összejövetel mégsem az ötödik, hanem a negyedik nagy seregszemle lett. Ami pedig a helyszínt illeti, Coubertin Rómát látta volna szívesen rendezőként, ám a Vezúv 1906-os, száz halálos áldozatot követelő és hatalmas pusztítást okozó kitörése után az olaszok nem tudták vállalni az olimpia anyagi terheit. Athén rögtön bejelentkezett helyettesként, de ennyi már az ötkarikás eszme atyjának is sok volt a görögökből, így esett végül Londonra a választás.

Az angolok pedig kitettek magukért: 68 ezer férőhelyes stadiont húztak fel, körbe harmad mérföldes futópályával, középen úszómedencével és a tornaversenynek is helyet adó területtel, és valódi társadalmi eseményt varázsoltak az addig nem túl népszerű olimpiából. Volt megnyitó ünnepség is, amelyen az 1906-os athéni „köztes” játékokon bevezetett szokás szerint minden nemzet saját zászlaja alatt vonult fel. Ebből lett is némi kalamajka: a finnek csak az orosz színek alatt vonulhattak volna, így inkább zászló nélkül vettek részt a megnyitón, a svédek pedig teljes egészében kihagyták, miután az ő zászlajukat elfelejtették kitűzni a stadionban. És akkor az amerikaiakról még nem beszéltünk: a súlylökő és diszkoszvető Martin Sheridan nem volt hajlandó a brit királyi család előtt hagyományos módon, tisztelgésképpen megdönteni a csillagos-sávos lobogót, mondván: „Ez a zászló földi uralkodó előtt nem hajol meg!”

A brit–amerikai ellentét folytatódott a versenyeken is, miután a 400 méteres síkfutásban – a két országban honos eltérő szabályok miatt – a brit bíró a történetesen ugyancsak brit ellenfél akadályozása miatt kizárta a győztes amerikai J. C. Carpentert. Végül megismételték a finálét, amelyen azonban az amerikaiak három döntőse nem állt rajthoz, így Wyndham Haldswelle (ő volt az akadályozott brit) ellenfél nélkül futva szerezte meg az aranyat.

Ez volt az első olimpia, amelyen téli versenyszámok is bemutatkozhattak: októberben (hónapokkal a játékok után) négy számban avattak műkorcsolyabajnokot, a férfi egyest például a legendás német Ulrich Salchow nyerte meg. Az éremtáblázaton egyébiránt a britek végeztek az élen a lehetséges 110-ből megszerzett 56 arany-, illetve 51 ezüst- és 39 bronzéremmel, a második amerikaiak 23, a harmadik svédek 8 elsőséggel zártak.

A londoni olimpia nekünk azonban elsősorban azért emlékezetes, mert itt íródott a magyar kardvívás dicsőséges történetének első fejezete. Annak ellenére, hogy legjobbjainkat a hadsereg elöljárói nem engedték el a játékokra, óriási volt a korábban egyeduralkodó olasz iskolát a magyar sajátosságokkal ötvöző stílus fölénye: a nyolcas, körmérkőzéses döntőbe egy csehországi, egy holland és egy francia versenyző mellett öt magyar jutott be. A korábbi fordulók alapján legtöbben a magas, vékony cseh Vilém Goppold von Lobsdorfot vagy az apró termetű magyar Fuchs Jenőt várták végső győztesnek, ám döntőnek is beillő asszójukban egyikük sem érte el a győzelemhez szükséges három találatot, így mindkettejüket vesztesnek könyvelték el. Fuchs aztán valamennyi mecscsét megnyerte, és ugyanúgy hat győzelemmel zárt, mint honfitársa, Zulavszky Béla, aki épp Fuchstól szenvedte el egyetlen vereségét. A zsűri döntése alapján a holtversenyesek egyetlen tusra menő asszóval döntötték el az aranyérem sorsát.

És itt adjuk át a szót a krónikásnak, a korabeli szaktekintélynek, Nagy Bélának.

„Zulavszky szekondban, Fuchs tercben állt fel. Némi kémlelés után Fuchs hirtelen áltámadást csinált, Zulavszky belső arcot vágott közbe. Fuchs prímvédésbe ment át, aztán riposztozott Zulavszky bal vállára; kardja közben – éspedig alsó harmadában – eltört, s a penge Zulavszky mögé esett. A zsűri tanácskozásba fogott. Két úr nézete az volt, hogy Fuchs elegendően védte az ellenakciót, és riposztja érvényes. A harmadik azt vitatta, hogy a vágás Fuchsot érte, így a tus neki számít. A negyedik ugyanehhez a nézethez csatlakozott, de még úgy is érvelt, hogy ha védett is Fuchs, riposztja nem érvényes, mert kardja Zulavszky védésén tört el, és csak a letört penge esett Zulavszky testére. Az elnök hosszas és kínos habozás után Fuchs javára döntött.”

Fuchs Jenő tehát megszerezte a magyar férfi kardvívás első aranyérmét, és bár egyébként is hűvös viszonya társaival (lásd a róla szóló keretes írást) a győzelem körülményeinek hatására nem javult, vezetésével a csapatversenyt is megnyerte a magyar együttes. A mieink az első, németek elleni találkozón tust sem kaptak (ilyesmi sem történt addig a vívók csapatversenyei során), majd az olaszokat, végül a cseheket legyőzve hódították el az aranyat.

A magyar kardvívók teljesítménye mindenkit lenyűgözött.

„Anglia sohasem látott még a magyarok gyönyörű kardvívásához hasonlót – még a francia bajnokot, Falaise grófját is szinte leiskolázták az egyéni versenyek döntőjében. A magyarok vívásának egyik legcsodálatosabb eleme a védekezés – némely hárításuk lenyűgöző volt” – áll például a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalos, 800 oldalas beszámolójában. A jobbnál jobb magyar kardforgatók hegemóniája pedig egészen 1968-ig tartott: legközelebb Mexikóvárosban fordult elő, hogy nem született magyar aranyérem a kardozóknál.

A vívók két elsősége mellett a harmadik magyar arany Weisz Richárd nevéhez fűződött, aki a kötöttfogású birkózás néhézsúlyú versenyében lett a legjobb. A játékok nagy vesztese pedig a kétszeres St. Louis-i bajnok Halmay Zoltán volt, aki 100 méter gyorson hiába úszott világrekordot, kikapott nagy riválisától, az amerikai Charles Danielstől, a 4x200-as gyorsváltó utolsó embereként pedig (utcahosszal vezetve) görcsöt kapott, nekiúszott az oldalfalnak, így másodikként alig tudott beérni a célba.

Következik 1912, Stockholm