Nemcsik Zsolt és társai nem szeretnének a dobogó alsó fokain állni

Nincs még egy olyan olimpiai versenyszám, amelyben a magyar sikerek annyira meghatározóak lennének, mint a férfi kardcsapatoknál. Akár értjük, mi történik a páston, akár nem, akár nézhetőnek tartjuk a vívást, akár nem, átjár sokunkat valami mámoros érzés, amikor Budapest utcáin a villamoson bambulva hatalmas plakátokon időnként meglátjuk a Gerevich, Kovács, Kárpáti trió nevét, amely a pesti kard Világkupa-versenyre hív.

Ők uralták egykor a világot, és mindig van valaki, aki örökségüket becsülettel ápolja. Legutóbbi olimpiai győzelmünk férfi kardcsapatban felejthetetlen, és nem csak azért, mert az egyetlen diadal, amelyre még a fiatalabbak is emlékeznek.

1988, Szöul. A rádió úgy jelentkezett be a döntő hajrájában: a sportriporter álma mindig az, hogy magyar aranyéremről közvetítsen, de ez most nemigen fog megadatni. A Szovjetunió ellen 4–8-ra álltunk, nem a tusok, hanem az egyéni asszók alapján, akkor még más volt a szabály, ezekből kellett kilencet megnyerni az aranyhoz.

Összesen legfeljebb 16-ot vívtak, vagyis a mieinknek egyetlen esélyük maradt, 8–8-ra egyenlíteni, és jobb találataránnyal megszerezni az olimpiai bajnoki címet. Együttesünk legkiválóbbja, az egyéniben világbajnok Nébald György megsérült, helyette Csongrádi Lászlónak kellett vitézkednie a páston.

Meg Bujdosó Imrének, Szabó Bencének – és végül Gedővári Imrének. Hét–nyolcnál Gedővári vívott Alsannal. Egyenlőre álltak, és már csak egy találatot lehetett bevinni az olimpián, vagy ide, vagy oda.

A sorsolás miatt a kedvezmény Alsannál volt, támadott is a magyar vívó ellen, aki már régen túl járt karrierje csúcsán. Ám Gedővári sportpályafutása talán leghíresebb tusát a legfontosabb pillanatban adta.

A zsűri döntésére még várni kellett, de ő már hátrafelé lépegetett, érezve és tudva azt, ami ezután következett. Hogy aztán kirobbanhasson minden magyarból az öröm. Amit akkor ők tettek, bizonyíték volt: magyar átok nem létezik, vagy ha igen, megfeszített akarattal legyőzhető.

Húsz év telt el azóta, Nébald György most a kardozók szövetségi kapitányaként utazik el egy újabb távol-keleti olimpiára, Pekingbe. „Aki egyszer állt már a dobogó tetején, később nem szívesen tekinget felfelé az alsóbb fokairól – mondja Nébald György. – A fiúk a tavalyi, szentpétervári világbajnokságon belekóstoltak a siker ízébe, tudják, micsoda érzés úgy lejönni a pástról, hogy az ember első lett.”

A férfi kardvívás abban nagyon hasonlít a férfi vízilabdázásra, hogy Magyarországon csak az arany számít. „Nem hiszem, hogy nyomasztaná a mieinket, hogy mindenki érmet, lehetőleg aranyat vár tőlük – folytatja a szövetségi kapitány. – Ha pedig ez nem sikerül, és mondjuk negyedik vagy ötödik lesz a kardcsapat, mindenki kerekíti idehaza a szemét, hogy miért nem jött össze. Annak idején az oroszok, az olaszok és a magyarok némileg kiemelkedtek a mezőnyből, ha a többiek ellen kellett vívnunk, tudtuk előre, hogy győzni fogunk. A mai vívók közül Pozdnyakov, Montano és Nemcsik minden idők legragyogóbb vívói közé tartozik, a mezőny viszont nagyon kiegyenlített lett. Valahonnan azért mindig előkerült egy magyar, aki érmet nyert kardban, de az első hely csapatban megint ugyanolyan bravúr lenne, mint tavaly Szentpéterváron. Félig-meddig már az is sikertörténet, hogy ott vagyunk az olimpián, bár úgy tűnhet, előre szépíteni akarom a dolgokat. Versenyzőink iszonyúan akarják a győzelmet, én is várom tőlük, de aki ismeri a mezőnyt, tudja, milyen nehéz lesz.”

Bár a tavalyi világbajnokság negyeddöntőjében, az orosz– magyaron egyetlen találat döntött a javunkra, Nemcsik Zsoltban mégis benne maradt egy tus: az, amelyik az olimpiai aranyról dönthet. Miután 2004 augusztusában Athénban az egyéni verseny aranypárbaját 14–14-es állásnál egyetlen találattal elveszítette Aldo Montano ellen, már csak a jövőről beszélt.

Tévének, rádiónak, újságnak, mindenkinek. Azt mondta, abban bízik, hogy már csak néhány nap, és Nemcsik Zsoltot nem mint olimpiai ezüstérmest, hanem mint olimpiai bajnokot emlegetik. Aztán eltelt néhány nap, és a magyar csapat érmet sem nyert, és valóban meresztgettük a szemünket, miként történhetett meg ez.

Majdnem négy év telt el, Nemcsik Zsolt a szíve mélyén azóta is bizonyosan erre az augusztusra vár. „A felelősség csapatban nagyobb, hiszen a társak eredménye rajtam is múlik ilyenkor – véli Nemcsik Zsolt. – Azt mondanám, egyformán fontos mind a kettő, de én csapatban több esélyt látok az éremszerzésre. Tavaly a rosszul sikerült Európa-bajnokság után nyertünk aranyat a világbajnokságon, most az Eb és az olimpia viszonylatában kiegyeznék hasonlóval.”

A magyarok rendkívül szimpatikus vezéregyéniségének nem ez az első olimpiája – és nem is az utolsó. „Ha jól sikerül az olimpia, azért folytatom, ha meg nem, hát azért – mondja a jövőről. – Terveim szerint messze van még a visszavonulás.”