Harmincnyolc éves ifjú

Nem akarom megbántani, de hogyhogy még mindig aktív?Nem akarom megbántani, de hogyhogy még mindig aktív?

Harmincnyolc évesen miért ne lehetnék? – kérdezett vissza Wukovics László.

Csak mert 2004-ben, amikor Aszódon játszott, azt nyilatkozta: levezet…

Akkoriban inkább az edzősködés foglalkoztatott, megszereztem az A-licences képesítést, és mielőtt Aszódra kerültem, a Dabas játékos-edzőjeként dolgoztam. Aztán valahogy újra megfogott a légkör, fellángolt bennem a futball iránti szeretet, és ismét belelendültem.

Mi az hogy belelendült: az előző évadban aranyérmet nyert az újonc Biatorbággyal, feljutott a megye egybe, s negyven találattal gólkirályi címet szerzett.

Nem tagadom, kitűnő idényt zártunk. Ebben az osztályban sokat számít a rutin: noha ez nincs másként az élvonalban sem, megyei szinten az egyéniségek, az átlagnál jobb képességű labdarúgók el tudják dönteni a mérkőzéseket. Nálunk – rajtam kívül – két első osztályú múlttal büszkélkedő játékos szerepel: legfőképpen Zombori Zalán és Mónos Tamás passzainak köszönhetem a gólkirályi címet.

Miben tud kitűnni az idősebb, élvonalat is megjáró futballista ezen a szinten?

Egy gondolattal az ellenfelek előtt jár. Csekélységnek tűnhet, de a pályán ez döntő.

És fizikailag hogy képes felvenni a versenyt az erőtől duzzadó fiatalokkal?

Fiatalnak érzem magam. Azt mondom, a korral nem a teherbíró képesség csökken, hanem a pihenési szükséglet nő. Egyébként heti két edzésünk volt Biatorbágyon, az ősztől pedig ráhúzunk még egyet – mégiscsak a megye egyben kell helytállnunk. Annak ellenére, hogy amatőr csapat a mienk, profi körülmények között dolgozunk, korrekt vezetői segítséggel. Ám én a csapat tréningjei mellett is karbantartom magam, kondizom, figyelek az egészségemre.

Érdekes, hogy a megyei bajnokságokban több volt NB I-es, illetve korábbi válogatott játékossal találkozni, mint mondjuk a másodosztályban.

A magyar NB II-ben a hajtós, küzdő futball dominál, ami talán kevésbé fekszik az idősebb labdarúgóknak. Persze a megyei osztályokban sem életbiztosítás pályára lépni: a riválisok ismerik a keretünket, ezért rendre külön őrzőt kapok, aki nem minden esetben tiszteli a kort... Aztán van, hogy piszkálódnak velem, nyugdíjasnak szólítanak, de nem veszem fel a ezeket a megjegyzéseket. Azzal nyugtatom magam, hogy amíg én sok-sok élvonalbeli meccsel a hátam mögött, harmincnyolc évesen futballozom ezen a szinten, az engem negatív jelzővel illetőknek talán ez az osztály pályafutásuk csúcsa.

Azért önben is lehet hiányérzet. Gondolt már arra, mire viszi, ha Mészöly Kálmán nem hívja meg az 1994 őszén megrendezett magyar–német meccsre?

Bár tudom, hogy felesleges azon töprengeni, mi lett volna, ha nem történik az a baleset, bevallom, sokszor eszembe jut, és elgondolkozom azon, miért nem tudtam többé visszanyerni a korábbi formámat. Szenzációsan kezdtük az idényt az Újpesttel, s nekem is nagyon ment a góllövés: nyolc fordulóban kilencszer voltam eredményes, s közben gólgazdag, közönségszórakoztató játékkal rukkoltunk ki, és ennek is köszönhetően bekerültem a válogatottba. A németek elleni meccs előtti utolsó edzésen szerencsétlenül ütköztem Halmai Gáborral, aki eltalálta a hasamat. Bár azt hittem, csak beszorult a levegő, kiderült, bevérzett a vesém... A két hónapos kihagyás után ugyan végigdolgoztam a téli felkészülést, de a tavasszal már nem találtam régi önmagamat.

Netán óvatosabb lett?

Szokták mondani: akkor teszi túl magát a játékos – mondjuk – a térdsérülésén, ha a korábban megsebesült testrészre kap rúgást. Lelkileg is fel kell dolgozni a helyzetet, az biztos. Nekem nem sikerült visszazökkennem.

Holott azt sem lehetett egyszerű megélni, hogy Fradi-játékosként került az ősellenség Újpesthez.

Valóban nem gyakori ez a váltás. Remek ajánlatot kaptam, öröklakást kínáltak, én pedig elfogadtam. És a sorsolás úgy hozta, hogy már a negyedik fordulóban találkozott egymással a két csapat. Nyár elején igazoltam a lilákhoz, és augusztusban már az Üllői úton léptem pályára. Fura helyzet volt, pláne úgy, hogy három nullára nyertünk, és két gólt szereztem. Persze nem örültem látványosan a találataimnak, egyrészt tizenhat évet töltöttem a Fradiban, másrészt nem akartam hergelni a drukkereket. Ezekre az élményekre jó visszagondolni, emlékezni, hogy zsúfolt lelátók előtt játszhattam. Mégsem ötvenszeres válogatottként vezet le Biatorbágyon...

A megyei osztályban elért sikerek vigasztalják?

Labdarúgó vagyok, s talán még harmincnyolc évesen is eredményesen játszhatnék a második vonalban. Szoktak is cukkolni a barátok, hogy kellene egy gólvágó a Fradiba, de az más élet lenne, egész embert követelne, nekem pedig élvezet a gyerekcsapatok irányítása mellett megyei szinten futballozni. Most is ugyanúgy boldoggá tesz egy lepattanó után elért gól, mint a Fradi vagy éppen az Újpest mezében. Persze most, hogy felelevenítettem a balszerencsés sérülést, biztos eltűnődöm rajta, mi lett volna, ha...