Cirkusz, valódi artisták nélkül

Elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket a debreceni vezetők, hiszen kiváló érzékük van az üzlethez. A Tatabányáról 60 millió forintért (akkor még nem is sejtettük, hogy szinte „diszkontáron”) szerződtetett kameruni támadót, Dorge Rostand Kouemahát sikerült 750 ezer euróért, azaz mintegy 173 millió forintért továbbpasszolniuk a német másodosztályú Duisburgnak. A játékosba fektetett pénz nemcsak megtérült, hanem jókora hasznot is hozott a debrecenieknek – 113 millió forintot.

Azonban a kiváló felépítésű, gólerős labdarúgó „hazai ténykedésével” nem csupán a piros-fehérek jártak jól. Emlékezzünk csak, egy bőrt már Tatabányán is lehúztak a görög Arisz Szalonikitől elcsábított kameruniról. Az értékesítéséből származó bevétel nagyon jót tett a klub költségvetésének – hogy mást ne mondjunk, a túlélést jelentette.

Ahogy azt lapunkban írtuk: cseppet sem meglepő, hogy a kupagyőztes DVSC-TEVA eladta Dorge Rostand Kouemahát. Amikor egy esztendővel ezelőtt a városba került a játékos, már tudni lehetett, hogy a Loki menedzsmentje az erősítés mellett (vagy éppen előtt?) határozott üzleti céllal fizetett ki érte annyit, amennyit.

Volt már ilyenre példa a honi labdarúgásban – és gyanítjuk, lesz is még.

A magyar klubvezetők jelszava lett ugyanis az „Exportálj!”

Néhány hónapja jelent meg Krausz Tamás és Mitrovits Miklós szerkesztésében A játék hatalma: Futball – pénz – politika című esszégyűjtemény. A társszerkesztő, Krausz Tamás történész így magyarázza a jelenséget: „A magyar labdarúgás mozgatórugója az üzleti túlélés, ezért az értékhierarchia első helyét foglalja el. Nem számít a játék színvonala vagy a játék szépsége, illetve az, hogy a közönség élvezi-e egyáltalán azt, amit kap.”

A világpiacra nyitás jegyében a honi bajnokság nemcsak az elmúlt évtizedekben szenvedett vérveszteséget, a kiárusítás – ahogy azt tapasztalhatjuk – ma is tart. Bárkit bármikor eladhatnak. A hazai klubok abból (is) tartják fenn magukat, hogy a piacképes labdarúgókat értékesítik – akár a karajt a piacon.

Míg mi minden százmilliós haszonnak örülünk, a külföldi vevő elégedetten csukja be a tárcáját, ha magyar féllel kötött üzletet. Ne legyenek ugyanis illúzióink. A sokszor (fel)emlegetett nyugati viszonyokhoz képest még most is csak kedvezőtlen feltételekkel tudunk labdarúgókat exportálni. Csak hogy érzékeltessük a különbségeket, íme, egy pénteki hír: az olasz Fiorentina nyolcmillió euróért szerződtette a montenegrói Sztevan Joveticset a szerb (tehát velünk együtt a keleti blokkhoz tartozó) Partizan Beogradtól. Ez bizony 1.8 milliárd forint! Ennyiből már futja a gyepszőnyeg korszerűsítésére – vagy éppen a játékoskeret megerősítésére. Ezzel szemben a százmilliós bevétel a Debrecen (bevallottan 800 milliós) éves költségvetéséhez képest kis tétel.

És mint ilyen, néhány hónap alatt sebesen elfolyik – erre-arra.

„Mivel a pillanatnyi üzleti szempontok a meghatározóak, nem beszélhetünk idehaza tudatos csapatépítésről” – érvelt a történész. Ezek szerint minden szezonban többnyire ad hoc jelleggel „összerakott” együtteseket láthat a pályán az egyre csökkenő létszámú közönség. Vegyük csak a nyári felkészülés kezdetét. Hány és hány ismeretlen arc rója a köröket a „kedvencekkel”, akik éppen akkor estek be a klubház ajtaján – próbajátékra érkezve. Tőlünk nyugatabbra, a fejlett országokban, ahol a labdarúgás stabil iparággá vált a tőkekoncentráció nyomán, más a helyzet. Ott labdarúgást „csinálnak”.

„Szomorú tény, de a gazdaságban és a futballban egyaránt kizárt, hogy felzárkózzunk a nyugathoz” – állítja Krausz Tamás.

Ott építkeznek – hiszen van miből.

Mi viszont előbb eladunk mindenkit – és mindvégig csak az alapoknál kapirgálunk. Ördögi kör.

Jegyezzük meg: sosem lesz jó egy cirkusz, ha unos-untalan eladja legjobb artistáit.

Kitűnő példa erre az MTK Budapest, amely vállalja, hogy nem elsősorban saját maga, hanem a nemzetközi piac számára nevel játékosokat. Olyanokat, akiket el lehet adni. Igaz is, miért lenne az utánpótlás más? Szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy a kiugróan tehetséges fiatalok nem a magyar klubcsapatokban érnek el sikereket. Bár a török Fenerbahce elleni, kevesebb mint három hét múlva esedékes BL-selejtező kapcsán felelőtlenség lenne továbbjutásról álmodozni, mindjárt más lenne a szurkolók, a sajtó hozzáállása, ha olyanok erősítenék még a kék-fehéreket, mint Balogh Béla, Juhász Roland vagy éppenséggel Németh Krisztián.

Nyugtasson meg bennünket a tudat, hogy ezek a labdarúgók – egy másik, kétségtelenül jobb futballkultúrában pallérozódva – évek múltán sikerre vezethetik a nemzeti válogatottunkat.

Ezzel együtt idehaza szembesülnünk kell azzal a ténnyel is, hogy hazánk – Krausz Tamás szavai szerint – a félperifériára szorult. A lelátókon elhatalmasodó érdektelenség arra utal, hogy kihalóban a magyar futballkultúra. Ami pedig most van, az pusztán a nagy semmi – amely saját magát tartja mozgásban.