Van kulcsa a pólósokhoz

Miként a 2001-es budapesti Európa-bajnokság óta minden alkalommal, most is két éremmel zárták a magyarok a vízilabda Európa-bajnokságot. Ez jó.

Ám az is igaz, hogy a mostanit megelőző három kontinensbajnokságon a két érem közül csak az egyik volt bronz, a másik kettő viszont mindannyiszor szebben csillogott: 2001ben Budapesten a nők az első, 2003ban Ljubljanában ugyanők a második helyen zártak, 2006-ban Belgrádban pedig a férfiak lettek ezüstérmesek.

Ez baj?

Semmiképpen sem jó, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy a fentebb említett kontinensbajnokságok egyikére sem volt igaz, ami a mostanit alapvetően meghatározta: egy hónappal az olimpia előtt rendezték. – Rossz időpontban volt, efelől semmi kétség – szögezi le mindent megelőzve Kemény Dénes, a férfiak kapitánya. – Kettős érzésekkel vártuk a málagai túrát: egyfelől mint Európa-bajnokságot néztük, ami mindig, minden körülmények között fontos, másrészt viszont azt is szem előtt kellett tartanunk, hogy közeleg az olimpia. Fogalmazhatok úgy is, őrlődésünk eredménye ez a bronzérem, amit, úgy érzem, mindenképpen becsülnünk kell.

Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb a málagai napok során?

Az Eb egészére visszatekintve azt mondom, optimista lehetek, elvégre a felkészülés közepén járva, egyelőre még kevés taktikai elemet használva, mintegy ötven-hatvan százalékos produkcióval is sikerült felkapaszkodnunk a dobogóra. Az előttünk álló hetek során ebből építkezhetünk.

A kérdés most csak az, hogy kikkel, néhány nap múlva ugyanis meg kell adnia a végleges pekingi keretet. A málagai csapatot láthatjuk viszont az olimpián, vagy lesznek még változások?

Valóban van még néhány napom, hogy ezt átgondoljam, ezért, ha nem haragszik, a választ most passzolnám.

Rendben, a „kikkel” továbbra is kérdés marad, így inkább közelítsünk

a „mit” felől: az Európabajnoksághoz képest miben kell előrelépni az olimpiáig?

Mint már említettem, játékunk az időszaknak megfelelő volt, s a még jobb eredményhez sem sok hiányzott, elvégre kétszer is csak paraszthajszállal kaptunk ki, előbb a montenegróiaktól, az elődöntőben pedig a szerbektől. Az viszont egyértelműen látszik, hogy a csapat meghatározó játékosainak javulniuk kell. Olyan ez, mint egy híd, amelyet pillérek tartanak: minél stabilabbak, minél erősebbek ezek a pillérek, annál masszívabb, annál többet bír a szerkezet.

Márpedig Pekingben súlyos terhekre kell számítani…

Így van, nagy a konkurencia, és egyre nagyobb. A montenegróiak megjelenésével újabb potenciális éremesélyes került képbe. Európa-bajnoki újoncként duplán, sőt triplán motiváltak voltak Málagában, s ez meg is látszott a végeredményen. Pekingben is hasonló lesz a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ez a sportág további meghatározó nemzeteire is igaz lesz.

Ha már Montenegrót említette: a tendencia azt mutatja, hogy a délszláv országok és a magyarok különmeccsévé alakul a férfi vízilabda. Osztja ezt a véleményt?

A délszláv országok egészen biztosan ott lesznek a legjobbak között, ám hogy mellettük kik csatáznak majd az érmekért, az nagy kérdés. Lehetnek ezek például a spanyolok, az olaszok és természetesen mi is. Az olimpián legalábbis egészen biztosan. Hogy utána mi lesz, arról most még korai beszélni.

Játsszunk egy kicsit! Augusztus nyolcadika van, a nyári játékok megnyitójának napja. Mi az, amit addig mindenképpen szeretne elvégezni, hogy nyugodtan várja az első csoportmecscset?

Ha augusztus nyolcadika van, akkor délelőtt a szerbekkel játszunk felkészülési meccset, reményeim szerint az olimpiai medencében. Ha azt látom, hogy erőtől duzzadó, nyerni akaró játékosok vannak a vízben, akkor jól dolgoztunk.

A keretben hemzsegnek az olimpiai, sőt a kétszeres olimpiai bajnokok. Lehet még őket motiválni? Megvan hozzájuk a kulcsa, amelyet ilyenkor elővesz, és megnyitja a zárat?

Ha úgy látom szükségét, tudom, mit kell tennem.

Mit? Elárulja?

Van néhány mondat, amelyet adott esetben néhány játékosomnak elmondok. Tudni fogom, ha erre szükség lesz.

És saját magának? Kemény Dénes számára is van néhány lelkesítő kulcsmondata?

Azt már elmondtam négy évvel ezelőtt, amikor szövetségünk elnökének azt válaszoltam: „Köszönettel elfogadom a felkérést.” A motiváció, amelyért akkor igent mondtam, egy csöppet sem változott, azért vágtam bele ebbe az újabb négy évbe, mert hittem, hogy harmadjára is olimpiai bajnokok lehetünk. Ez a hajtóerő, s nagyon bízom benne, hogy ezt a játékosok is így gondolják. Érzésem szerint az Európa-bajnokságon látottakhoz képest van némi előnyünk ellenfeleinkkel szemben: talán bennünk van a legtöbb fejlődési lehetőség, s ez Pekingben még nagyon sokat érhet.