Eszébe jutott valaha, hogy reggel otthon frissen megborotválkozva, jókedvűen elköszön a szeretteitől, aztán soha többé nem megy haza? Eszébe jutott valaha, hogy reggel otthon frissen megborotválkozva, jókedvűen elköszön a szeretteitől, aztán soha többé nem megy haza?
Eddig eszembe sem jutott ilyesmi – válaszolta Horváth Gábor kétszeres olimpiai bajnok kajakozó. – Mivel gyerekkorom óta sportolok, mindig erről szólt az életem. Az edzésekről, a versenyekről, a küzdelemről. Most mondja meg, kinek jut eszébe így a halállal foglalkozni? De az a helyzet, hogy Kolonics Gyuri tragédiája óta bennem is sok minden megváltozott.
Megijedt?
Talán. Tudja, az ember hajlamos azt hinni, hogy vele vagy a környezetével soha nem történhet semmi rossz. Mintha védettek lennénk. Aztán egyszer csak jön egy sokkoló, feldolgozhatatlan hír, s attól kezdve átértékelődnek a dolgok. Furcsa érzések kavarognak bennem Koló halála óta. Persze hogy az is eszembe jutott, mi van, ha mindez velem történik. Itt van nekem a világ legszebb kislánya, a tizenkilenc hónapos Maja Kincső, a szemem fénye, s bizony szeretném megélni, ahogy felnő.
Azt szokták mondani, a sorsunk előre meg van írva.
Igen, azt hiszem, ez így van. Kolóé is meg volt írva. Talán el sem hinné, mennyit zrikáltuk egymást ilyesmivel. Amikor együtt voltunk edzőtáborban, rengeteget beszélgettünk, csaknem egyidősek vagyunk, az évek múlásával mi lettünk az öreg rókák, akik felveszik a versenyt az ifjú titánokkal. Szépen hangzik, igaz? Csak senki sem tudja, micsoda pokoli kínokat éltünk át olykor. Számtalanszor mondtam Kolónak egy-egy gyilkos táv előtt: ez fájni fog, pokolian fájni... Tudta ő is, hogy széthajtjuk magunkat.
Panaszkodott önnek?
Nem. Tudtam, hogy minden porcikája fáj, ugyanúgy, mint nekem. Azt is hallottam, hogy olykor elszédült, rosszullét környékezte, de ezzel valamennyien így vagyunk. Magam is gyakran voltam az ájulás környékén egy-egy nagyobb hajtás után. Ez mármár természetes. A mi sportunk iszonyatos erőt, kitartást kíván, ehhez hozzátartozik a szenvedés. Ha kell, az utolsó vérig evezünk. Most mondjam azt, hányszor hánytam a versenyek után a kimerültségtől? Vagy panaszkodjak amiatt, néha még a fogtömése is kiesik az embernek a fáradtságtól?
Lehet ezt bírni éveken át doppingszer nélkül?
Csak szeretném hinni, hogy lehet. Az utóbbi években sajnos eldurvult a helyzet. Olyan lett a kajak-kenu is, mint a futball vagy mondjuk a Tour de France. Itt is mindent a pénz határoz meg. Hallom, hogy a pekingi olimpia aranyérme csaknem dupla pénzt hoz, mint amennyi Athénban volt. Micsoda lehetőség ez! Ha az ember belead apait-anyait, már-már túllépve saját teljesítőképességének határán, gazdag emberként térhet haza. S ha másként nem megy, hát serkentőszerrel.
Az életét kockáztatva is?
Azért ne általánosítsunk. Kolonics Gyuri tragédiája, hogy úgy mondjam, egyedi eset. Lapozzon csak vissza, hallott bármilyen tragédiát a kajak-kenu sport világából? Koló ezek szerint beteg volt, és talán komolyabban kellett volna vennie a figyelmeztető jeleket. Ha egyre sűrűbben jöttek a szédülések és rosszullétek, lehet, hogy abba kellett volna hagynia. Tudom, hogy hipochonder volt, már tizennyolc évesen lázmérővel a zsebében közlekedett a 71-es buszon. De ha a szervezet újra és újra riadót fúj, akkor ott meg kell állni.
Ön most megállt. Nem jutott ki Pekingbe, és ahogy hallom, abbahagyja a versenyzést.
Ez nem ilyen egyszerű. Képzelje, ha most egyszercsak letenném a lapátot, és hirtelen civil életet élnék, úgy, hogy addig széthajtottam magam. Mi történne velem? Egy évig szeretnék levezetni, ami azt jelenti, hogy jóval kevesebb tréningen vennék részt, de azért elindulnék még néhány versenyen. Remélem, ebben partner lesz a szövetség is. Ami pedig Pekinget illeti, megvan a véleményem a válogató versenyről...
Ezt hogy érti?
Úgy, hogy jelentős lobbi dolgozott a háttérben, s ez nagy szerepet játszott abban, hogy nekünk nem sikerült eljutnunk az olimpiára. Ez van. Nem könnyű megemészteni, de végül is nincs okom panaszkodni. Három olimpián vettem részt, és két aranyéremmel büszkélkedhetek. S ráadásul csodálatos pályafutást futottam be. Talán ezért is megérdemeltem volna, hogy eljuthassak Kínába.
De hát az a négyes, amelyben ön is szerepelt, vereséget szenvedett.
Igen, négy centiméterrel maradt le a hajó, ami jobban bosszant, mintha legalább négy hajóhosszt vertek volna ránk. A kiválasztással volt itt a gond, biztos vagyok benne, hogy másként alakul az a szétlövés, ha az illetékesek igazságosan döntenek. De most már hagyjuk. Itthon maradok, és így jut idő a családomra.
Már készül a civil életre?
Most is vannak vállalkozásaim, de az életem egyértelműen a sport körül forog. Két éve én vagyok a DominoHonvéd kajak-kenu szakosztályának vezetője. Úgy érzem, rutinom, tapasztalatom alapján betölthetnék egy nekem való magasabb pozíciót a szövetségben is. De majd jövőre, hiszen 2009-ben szeretném hivatalosan abbahagyni a versenyzést.
Ült már hajóban Kolonics György tragédiája óta?
Nem. Futottam és kondiztam, de vízre nem szálltam. Az a nagy helyzet, nehezen térek magamhoz. A televízióban mutatják Koló arcát, a mosolyát, azt, ahogy evez, ahogy gyürkőzik a vízzel, és nem tudom felfogni, hogy elment. De így vannak ezzel a többiek is. Nagyon sokára ülepszik le bennünk a fájdalom. Nem hittem volna, hogy a hajóban elszenvedett kínlódásoknál egyszer majd sokkalta nagyobb fájdalommal kell megküzdenem. Koló halála óta néha az jut eszembe, lassan harminchét évesen hirtelen nagyon megöregedtem...