Közelít az elitklubhoz

Még hat mérkőzés – és jubilál! Amikor Végh Zoltán gyermekként úgy döntött: ha törik, ha szakad, labdarúgó lesz, álmában sem gondolt arra, hogy ennyi bajnoki találkozón védhet az első osztályban. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején még az NB I-es szereplés lehetősége is távolinak tűnt számára. Annak gondolata pedig fel sem vetődött benne, hogy majd ötszázszor pályára léphet a legjobbak között. Csakhogy mostanra a helyzet úgy alakult, hogy lassan kezdheti behűteni a pezsgőt: Szabó György, Illés Béla és Kuttor Attila után Végh Zoltán lehet a negyedik magyar játékos, aki az élvonalbeli szereplések számában eléri azt a bizonyos félezres álomhatárt. Ha nem jön közbe sérülés, akkor augusztus 30-án, Zalaegerszegen ünnepelhet a kapus.

Feledhetetlen nap lesz, nem vitás – mint ahogy 1989. október elseje is örökre megmarad a labdarúgó emlékezetében. Ugyanis ma is tartó, sikerekben gazdag pályafutás kezdődött el azon az őszi napon…

„Abban a bajnoki esztendőben rajtam kívül három kapusa volt a Veszprémnek: Kakas Lászó, Berta Ernő és Markó Zsolt – kutakodott emlékei között Végh Zoltán. – Én a juniorcsapathoz tartoztam, de ott sem mindig védtem, hiszen az első keretből gyakran jött le hozzánk valamelyik kapus. Aztán két hét leforgása alatt megsérült Kakas László, aztán Markó Zsolt, majd a Győr elleni mérkőzés előestéjén Berta Ernőnek becsípődött a dereka. Az edzőnknek, Glázer Róbertnek nem sok választása maradt: engem állított be a kapuba. Hogy miként ment a védés? Nos, az eredmény nulla nulla lett…”

S azonnal látni lehetett, hogy a veszprémiek fiatal kapusa óriási tehetség (ne feledjük, 1989 áprilisában töltötte be a tizennyolcadik életévét…), ezt pedig az elkövetkezendő hetek, hónapok, sőt évek is egyértelműen bizonyították. S időközben százötvenháromszor védett zsinórban az NB I-ben, és csak egy sérülés miatt (Győrben a vállával bajlódott) szakadt meg a sorozata. Azért is bámulatra méltó ez, mert akkoriban nem számított, de még manapság sem számít bevett gyakorlatnak, hogy a szakemberek ennyire fiatal labdarúgóra bízzák a hatalmas felelősséggel járó posztot.

No, de miként lett kapus Végh Zoltánból?

„Számomra mindig is csak a futball létezett, és ez bizony meglátszott a tanulmányi eredményeimen – ismerte el a kapus. – Az iskolai könyveim mérkőzéseredményekkel voltak teleírva, megszállottan gyűjtöttem az akkori sztárok fotóit. A feleségem éppen a napokban kérdezte meg tőlem: hogyan jutott eszembe éppen kapusnak menni? Neki is azt mondtam, hogy nem is tudom… Tízéves lehettem, amikor egy válogatón megkérdezték, ki akar beállni a kapuba. Azonnal jelentkeztem! Talán azért, mert bátor voltam, és mert vagány dolognak tűnt, hogy ha szükséges, a betonon is elvetődhetek. Egy biztos, ha ma kellene választanom, ugyanígy döntenék…”

Végh Zoltán arra a legbüszkébb, hogy egy esztendő kivételével – szinte – folyamatosan védett, és képes volt mindig jó átlagot hozni. Rengeteg embernek tartozik ezért köszönettel, közülük három nevet külön is megemlít: Glázer Róbert küldte pályára az első osztályban, mi több, fiatalon a csapatban tartotta; Kakas László nagyon sokat segített pályafutása alakulásában, Ulbert Tibortól pedig nemcsak kapusként, hanem emberileg is sokat tanult. Büszkén mondja, hogy 1991 és 2006 között valamennyi szövetségi kapitánynál kerettag volt, mi több, Bicskei Bertalant leszámítva a szakemberek bizalmat is szavaztak neki. Sokat jelent számára, hogy harminchét esztendősen a fiatal MTK-val bajnoki címet tudott nyerni – és nagyon várja már az 500. élvonalbeli meccsét.

„Gyönyörű szám, elmond mindent egy labdarúgó pályafutásáról – merengett el Végh Zoltán. – Ilyen jubileumhoz nem elegendő megúszni a súlyosabb sérüléseket, ennyi meccsen csak az kap bizalmat, aki jól teljesít. Nem akarok messzire tekinteni, de biztos, hogy az ötszázasok klubjában szeretnék fellépni a dobogóra is…”

Ha valaki, akkor Végh Zoltán biztosan megérdemli, hogy teljesüljön a kívánsága.

KÖVETKEZIK: SIÓFOK Rokonok egy csapatban: Hegedűs Lajos és Hegedűs Gyula unokatestvérek, és immár együtt küzdenek a Balaton-parti gárda sikeréért.