Ki tiltja meg?

„Bár a magyar bajnokságban is minden héten ilyen színvonalú, iramú és hangulatú mérkőzéseket játszhatnánk, biztosan előrébb tartana a magyar futball is!”

Ugye, ismerősek a szavak? Mindezt Pölöskei Gábor, a Bp. Honvéd vezetőedzője fogalmazta meg alig egy hete, miután csapata remek teljesítménnyel döntetlent ért el Grazban az UEFA-Intertotókupa harmadik fordulójának első mérkőzésén, de a sorban nem ő az első.

Az ilyen és hasonló tartalmú nyilatkozatok története évtizedekre nyúlik vissza, a szavak visszatérnek minden egyes esetben, amikor valamelyik csapatunk részsikert ér el a nemzetközi porondon.

Ami a tartalmat illeti: érthetjük úgy is, hogy játékosaink igenis képesek a színvonalas teljesítményre, a nagyobb iram sem állítja őket megoldhatatlan próbatétel elé.

A nagyszerű hangulatra nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen ez kézenfekvő: ha van valahol szerethető csapat, színvonalas és jó iramú játék, illetve küzdelem, akkor a közönség már megy is a lelátóra, odavarázsolja a nagyszerű hangulatot – lásd legutóbb az U19-es válogatott és a szurkolók látványos egymásra találását, de emlékszünk még arra az atmoszférára is, amelyet tavaly a felnőttek körül alakított ki a világbajnok olaszok legyőzése.

Csakhogy az ilyen mondatok jelentése túlmutat ezen. Ott van az a fránya „bár” szócska az elején… S ilyenkor muszáj elgondolkodni. Vajon ki tiltja meg csapatainknak, hogy amikor egymás ellen játszanak, akkor is öldöklő iramot diktáljanak, hajtsanak a végkimerülésig, süssön belőlük a becsvágy, tegyék ki a lelküket a győzelemért? A színvonal tudás és képzettség kérdése, ezek szintje határt szabhat a reményeknek, ám az azért mégiscsak abszurd, hogy labdarúgásunk képviselői, többnyire vezetői, tárják szét a kezüket a leggyakrabban tehetetlenül, mondván, ez a közeg nem hozza ki a futballistákból a maximumot.

Mindez arról jutott az eszembe, hogy ma megkezdődik a honi bajnokság. Tényleg jó lenne itthon is színvonalas, jó iramú és remek hangulatú meccseket játszani?

Nosza, rajta! Nem tiltja meg senki.