Isten veled, MESTER!

Ülök réveteg tekintettel a számítógép előtt, zakatol az agyam. Időnként tehetetlen dühöt érzek, néhány pillanattal később pedig végtelen szomorúságot. Századszor olvasom a megdöbbentő hírt: súlyos betegség következtében elhunyt Gerevich György vívóedző, Nemcsik Zsolt, Szilágyi Áron és még nagyon sok kiváló ifjú kardozó csodálatos tréneri képességekkel megáldott mestere.

Alig hatvankét évet engedélyezett számára a Teremtő az árnyékvilágban.

Hatvankét év?

Mint egy múló pillanat…

Fölfoghatatlan, hogy az optimista, életvidám, mókára-kacagásra mindig kész ember már nincs közöttünk. Nagy szó a mai elvetemült, érzelemmentes, önpusztító világban, hogy egy embert mindenki szeret a környezetében. Az örökké mosolygós, kedves és elhivatott Gerevich György ilyen volt. Élt-halt a vívásért.

Versenyzőnek ügyes volt, edzőnek világklaszszis. A vérében volt a tanítás, sasszemmel szúrta ki a tehetségeket, akiket aztán lépésről lépésre haladva feljuttatott a csúcsra. Sportolónak és embernek nevelve őket. Nem egyet, nem kettőt, nem hármat… Sokat. Szinte valamennyiüket.

Leghíresebb tanítványa, Nemcsik Zsolt nagy bánatára Gyuri bácsi nem lehetett ott az athéni olimpián. Ott, ahol Zsolt egyetlen tussal „veszített” a döntőben. Úgy, hogy néhány másodperccel korábban a bíró nem ítélte meg érvényes találatát…

Mester és tanítványa attól az elcsalt tustól kezdve a pekingi olimpiára készült. Tökéletes harmóniában. Összenőttek, összetartoztak. Akarták a sikert, az olimpiai bajnoki címet.

Néhány hete a kijevi Európa-bajnokságon Gyuri bácsi váratlanul rosszul lett, még a versenyekre sem tudott kimenni. Nagyon sokan bíztak benne, hogy az olimpiáig felépül, s ott lehet tanítványai mellett a legfontosabb megméretésükön.

Nem adatott meg neki.

Az alattomos, sunyi kór legyőzte a mestert… Gerevich György, a vívófenomén Gerevich Aladár idősebbik fia méltó maradt apja világhíréhez. Isten veled, MESTER!