„Szevasz, Lajos!”
Lajos felemelte a fejét. Talán nem is szúrta ki, a lelátó melyik pontjáról, pontosan kitől érkezett a fesztelenre sikerült köszöntés, mindenesetre tutira ment: mosolyogva integetett. Minden szempontból elegánsan.
Tíz perccel korábban Détári Lajos, a Siófok klubmenedzsere még edzőszerelésben monologizált a mérkőzést megelőző röpke sajtótájékoztatón, a pályára azonban már öltönyben érkezett, majd a fotósok megkönynyebbülésére hosszasan kezet rázott Szabó Andrással, a Spartacus vezetőedzőjével. Barátjával, kollégájával, korábbi nyíregyházi munkatársával – ahogy tetszik. Akitől mellesleg – ránézésre legalábbis – lényegesen látványosabban vezényelte csapatát, már csak azért is, mert a PR-ízű elszólás dacára nyíregyházi részről mégsem egyedül Szabó András, hanem a résztulajdonos menedzser, Révész Attila is meccselt (igaz, utóbbi egyetlen alkalommal sem bújt elő a kispad árnyékából, előbbi is csak a 68. percben először).
„Kíváncsi vagyok, egy hét alatt mennyit fejlődött a csapatom, de a mérkőzés a hibáinkat is felszínre hozhatja. Mindkét gárda győzelemre tör, így remélhetően jó meccset vív majd a két csapat” – nyilatkozta a korábbi világválogatott a már említett sajtótalálkozón.
Révész Attila már a kezdés előtt hangot adott ez irányú kételyeinek, pikírten megjegyezve: kár, hogy a Siófok olyan sok védővel áll fel.
A balatoni csapat névsorán végigfutva nem alakult ki ilyesfajta előítéletünk, az első félidő után viszont már értettük, miért volt „pesszimista” Révész Attila: a Siófok három belső védővel állt fel, ám a szárnyakon, a középpálya leghátsó vonalából Györök Tamás és László András visszalépésével, valamint a szűrőként középen felügyelő Lipcsei Rolandtól jelentős támogatást kapott, sőt. A két szélső a fordulás előtt összesen talán kétszer lépte át a felezővonalat, ami alapjaiban meghatározta a siófoki harcmodort: a somogyiak – vélelmezett – támadószándékát legalábbis a tervezőasztalon keresztülhúzta.
A Siófok a szünetben kettőt cserélt: Györök Tamás és László András az öltözőben maradt… A vendégek átálltak ugyan a háromcsatáros játékra (Magasföldi József és Koós Gábor mindamellett ezután is rendszeresen visszalépett az első védővonalba), ám hatékonyság terén jottányit sem javult a helyzet – sem itt, sem ott. A Spartacus eleinte ugyanis csupán azt bizonyította, hogy hat légióssal a kezdőcsapatban is lehet rossz mérkőzést játszani, kapkodóan, reménytelen ívelgetésbe „feledkezve” futballozni. Változást Claudiu Cornaci gólja hozott – itt is, ott is.
A hazaiak az ellentámadásokra apelláltak – nem hiába: a Siófok az egyenlítés érdekében feljebb tolta hadállásait – mindhiába.
„Szevasz, Lajos!” – süvített a már nem is olyan csendes estében a kiáltás a lefújás után.
Détári Lajos ismét felnézett, de nem volt kedve visszaintegetni.
Ezen speciel nem csodálkoztunk.