A szocialista országok zöme nem küldött képviselőt Los Angelesbe

Az olimpiai játékok eredeti helyszíne Teherán lett volna, de Irán Irakkal folytatott háborúja miatt kénytelen volt lemondani a rendezést, és a jogot az egyetlen jelentkező, Los Angeles kapta. A keleti tömb bojkottja ellenére az országok számát tekintve részvételi rekord született: július 28.–augusztus 12. között 140 ország 6797 sportolója mérte össze tudását 22 sportág 221 versenyszámában. Moszkva utasítására 14 ország maradt távol, az Egyesült Államok 83 arany- 61 ezüst- és 30 bronzérmével végzett a nem hivatalos pontverseny élén, Románia 20 első helyének köszönhetően a második (!) helyen zárt.

Az olimpián olyan egyéniségek vitték a prímet, mint az atléta Carl Lewis, Edwin Moses – aki a megnyitón majdnem belesült az eskü szövegébe –, a tornász Mary Lou Retton, a kosaras Michael Jordan, Chris Mullin és Patrick Ewing (pedig hol volt még a Dream Team?), az úszó Rowdy Gaines, Rick Carrey vagy Mary T. Meagher és Tracy Caulkins. De hol volt például a 200 méteres hátúszás címvédője, Wladár Sándor? Az év első felében finom rezdülésekből érezhető volt, a Szovjetunió készül valamire.

Washington ugyan engedett a szovjet repülők leszállása és a hajók kikötése ügyében, de azt nem tudta megemészteni, hogy a szovjetek Oleg Jemeskin személyében amerikai részről leleplezett ügynököt akartak akkreditálni olimpiai attasénak. A szovjetek a rendezés és a körülmények hiányosságában keresték a mondvacsinált okokat. 1984. április 16-án a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) „elítélt minden olyan törekvést, amelyek a Szovjetunió és más szocialista országok sportolói ellen irányulnak”.

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságának (PB) május 14-én megtartott ülésén ajánlásban fogalmazta meg, hogy a MOB – idézetek a jegyzőkönyvből – „nyilatkozatban tegye közzé, hogy a kialakult körülményeket figyelembe véve, a magyar sportolók nem vesznek részt a XXIII. nyári olimpiai játékokon”. A PB továbbá javasolta, „lehetőségeinkkel összhangban vállaljuk néhány verseny megszervezését”. A párt nem utasított, de ajánlotta, hogy „csökkentett létszámú magyar sajtócsoport utazzék, a tömegkommunikációs eszközök mértéktartóan számoljanak be az eseményekről.”

De mit is jelent a hivatkozás a kialakult körülményekre? A Szovjetúnió Kommunista Pártja (SzKP) május 8-án a szocialista országok vezetőihez eljuttatott üzenetében közölte, a szovjet sportolók nem vesznek részt az olimpián, mondván, Amerikában a Szovjetunió – ezzel együtt a szocialista országok – ellen „uszító propaganda hadjáratot folytatnak, bizonyos szélsőséges körök a versenyek színhelyeit is a propaganda céljaira használják fel”, ergo „nincs szavatolva a sportolók biztonsága és a versenyek zavartalan megtartása”.

Summa summarum: a PB „felkéri a MOB-ot, valamint az Országos Testnevelési és Sporthivatalt, hogy gondoskodjon az állásfoglalásából adódó feladatok végrehajtásáról”. Akkoriban mindkét testület vezetője Buda István volt, s az ukáz így is felfogható: oda nem, Buda! S csak egyetlen ember volt, aki erre az utasításra azt merte mondani, hogy nem oda Buda! Jacsó István, a kézilabda-szövetség elnökségi tagja ugyanis nem szavazta meg a távolmaradást. Ma már tudjuk, a képlet egyszerű volt: a Szovjetunió az Egyesült Államok négy évvel korábbi, a szovjetek afganisztáni intervenciójával magyarázott moszkvai távolmaradásáért vágott vissza. Buda István a Magyar Hírlap 2004. május 20-ai, a magyar távolmaradásról szóló cikkében elmondja, hogy 1984 áprilisában kétszer is Moszkvába rendelték.

„A Kremlben arról győzködtek minket, hogy a magyar sportolók biztonsága is veszélyben van. Kifejtettem, hogy nem óhajtjuk lemondani a részvételt, s a megkerülő eljárás ellen is tiltakoztam, amikor az olimpiát helyettesítő Barátság-versenyek időpontjairól egyeztettek.” A MOB döntésének napján Schmitt Pál, a magyar sport második embere Szófiában volt, kétoldalú egyeztetést folytatott a bolgár sportélet vezetőivel. Berecz János, a Népszabadság akkori főszerkesztője úgy vélte, Schmitt kis csavar volt a gépezetben, hiába tiltakozott volna.

Az már mérhetetlen cinizmusra vall, hogy Jacsó ellenállásának „a pártvezetés még örült is, volt bizonyíték rá, hogy nálunk ilyet is lehet” – mármint demokráciát játszani. Békesi László későbbi pénzügyminiszter kapcsolatai révén bejutott Kádár János pártfőtitkárhoz, aki négy pontban foglalta össze, hogy a részvétel kérdésében miért ne menjünk szembe a szovjet döntéssel: hazánk egyetlen évben sem teljesítette anyagi kötelezettségeit a Varsói Szerződésben, az energiaellátást teljes egészében a Szovjetunió biztosította féláron, a nagy testvér beleegyezése nélkül beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba, s a szomszéd hallgatólagosan tudomásul vette piacgazdasági törekvéseinket.

Békesit a budapesti pártbizottság éléről a Pénzügyminisztériumba helyezték – no nem a Kádár-raport miatt. Ő volt a lektora az olimpiáról összeállított könyvnek, amelyet kiadtak, majd bezúztak. A könyv alkotóit, a Népsport főszerkesztőjét, Varga Józsefet nyugdíjazták, Gyárfás Tamást pedig munkatárssá minősítették vissza.

Az olimpiával kapcsolatos híreket egyébként is szigorúan ellenőrzött mondatok jellemezték. A négy politikai napilap közül csak a Népszabadság és a Magyar Nemzet tudósított Los Angelesből. Takács Róbert A Los Angeles-i olimpia a magyar sajtóban című tanulmányában azt írja, hogy a két leggyakrabban előforduló hír a játékok szervezését és a kinti biztonságot bírálta.

Az Élet és Irodalomban Szántó Péter tévékritikájában kitért az olimpiai sportközvetítésekre, s a magyar sportvezetést is bírálta, persze virágnyelven. „Meg lettünk pirongatva, mint a rossz gyerek, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy saját érdekében nem kaphat abból a csokoládéból, mert hiába szép a csomagolása, rossz íze van.” Majd így folytatta: „a tanító bácsik sokszor elmondták, de legalább akkor csönd legyen, amikor csorog a nyálunk.”

Gyurkó László két hétre rá ledorongolta a szerzőt. Azt csak a Szabad Európa Rádióban lehetett hallani, hogy megalakult a Magyarok az olimpiáért nevű bizottság, amely a Balatonfűzfői Nitrokémiai Szakmunkásképzőből indult ki, s amelyet sportolók is szerveztek és mintegy 300 aláírást gyűjtöttek össze. Korábban a szamizdatban megjelenő Beszélő arról is írt, hogy a májusi, Üllői úti magyar– spanyol (1–1) meccs szünetében két fiatal a pályára rohanva az olimpiát éltette. A közönség velük együtt skandálta az „Olimpia” és a „Los Angeles” szavakat.

A legális sajtóban azonban a mondanivalót továbbra is virágnyelven lehetett megfogalmazni. Tanulmányában Takács ezt írja a Madármese címen a Magyar Nemzetben június 18-án megjelent írásról:

„Az Erdő madarai elhatározzák, hogy akaratuk ellenére boldoggá teszik a költöző madarakat, és maradásra kényszerítik őket. Joggal merül fel a kérdés, hogy a sportújságíró miért választott egy ennyire allegorikus műfajt. Miért ne kereste volna a történet átvitt értelmét a Magyar Nemzet olvasója is? Vajon hányan asszociáltak a magyar sportolók, sportvezetők feje felett meghozott, mégis az ő érdekükre hivatkozó hivatalos döntésre, és hány olvasónak jutott eszébe a Szovjetunió és a többi szocialista ország?”