Hatezer jókívánság a harmadik aranyért

Izzadtak szegények.

Az Újpest pólócsapata futkározott a Pest felőli lelátó mögött, árnyékban ugyan, de kánikulában. Őket is csak csigázta, ahogy minden érkezőt, hogy ötméterenként egész karton Soproni-üvegek sorjáztak a Hajós főbejáratától kezdve. Nem véletlenül, a sörcég a férfiválogatott utolsó itthon töltött napjára időzítette az óriás magyar zászló átadását. Amelynek lehengerlő paraméterei vannak: tizennégyszer hét méteres, és hatezer jókívánság fér el rajta. Ami egyébként nem az összes, hiszen a tavasszal megtartott zászlóbontás óta több tízezer üzenet érkezett – szubjektív választás alapján a „Mi csak egy üzenetet, ti viszont történelmet írtok. Hajrá, fiúk!” a legjobb –, ezekből válogatták ki azokat, amelyek felkerültek a majdan a csapat szállásán, és ha meg lehet oldani, a meccseken kifeszítendő trikolórra.

Mindenesetre az ünnepély azzal kezdődött, hogy a hirdetőfal összeomlott, mielőtt felállították volna, de mivel erre azonnal rávágta az egyik rutinos jelenlévő, hogy az ilyesmi jó előjel egy világesemény előtt, senki sem bánta. Főleg nem a fiúk, akik akkor még a vízben lövöldöztek. Aztán amikor kikászálódtak onnan, Kis Gábor végiglocsolta Madaras Norbert hátát jó hideg energiaitallal, amiből a sértett azonnal vissza is locsolt az elkövetőre, így mindketten ugorhattak vissza a medencébe leáztatni magukról a ragadós folyadékot, miközben a nevető többiek már keresték a köntösöket a csapatfotózáshoz.

„Mindannyian?” – kérdezett ki a csapatkapitány Benedek Tibor, amikor a fotósok lejjebb rendelték az első lépcsőfokra állókat. Az átrendeződés közben valamelyikük elejthetett egy jobb poént, mert a peremen ácsorgó Gergely István olyan hahotában tört ki, hogy alig bírt megállni egy helyben, amikor viszont a hivatalos zászlóátadás következett, elhalkultak mindannyian.

„Ez az a pillanat, amikor a szponzor és a szurkolók szeretete találkozik – kezdte Kemény Dénes. – Ahogy ránézek a zászlóra, hát, megható. Nem mintha motiválatlan lenne a csapat, de egy ilyen ajándék erősíti a harci kedvet. Mi minden meccsen minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, ezt ígérhetem. Köszönjük a szeretetet!”

Az emelkedett hangulatban persze gyakorlatiasabb dolgok is szóba kerültek, például az, hogy mi van Kásás Tamás bal kezével, ami az Unicum-kupa alatt sérült meg, ugyan nem a lövő kéz, de a kitámasztásban fontos.

„Kása profi módon dolgozott Balatonfűzfőn, mintha semmi baja sem lenne. Minden fórban, hátrányban, variációban benne volt, amiben benne kellett lennie. Szerintem csak a meccsek nem tetszettek neki az Unicumkupa idején... Egyébként néhányan azt hitték, mi már elutaztunk Pekingbe, ami nekünk nem volt baj. Senki sem főzött a hétvégén, úgyhogy minden rendben. Ha nincs hír, az ilyenkor már jó hír, nemde?” – zárta monológját költői kérdéssel Kemény, aki még néhány interjút követően a játékosok után eredhetett. A fiúk a családtagok társaságában költötték el az ebédet. „Borzasztó volt, alig ettem valamit, úgyhogy mehetünk” – értékelt Kis Gábor –, aztán rendőri felvezetéssel elindultak Ferihegy felé.

A harmadik olimpiai arany felé.