A mese vége

Egyet kell értenem azzal a telefonálóval, aki meglehetősen smirglis módon megüzente, hogy „...a Koeman tegye be a csapatba a Németh Krisztiánt, azt a kutya mindenit!”

Nem nehéz kiszerkeszteni a szurkolói véleményt, hiszen feldúlt emberünk azután tárcsázott bennünket, hogy az NS címlapján ugyanez szerepelt: ha csatár kell – és felgyógyul kisebb sérüléséből –, itt van az utóbbi évek legnagyobb tehetsége. Persze már hallom is, hogy „jaj, még nem érett meg rá”, meg azt, hogy „jaj, még nem bizonyított annyit”, ráadásként azt, hogy „jaj, előbb verekedje be magát a Liverpool nagycsapatában a kezdőbe”, de ezek a magyar futball esetében annyira súlytalan érvek, hogy könnyedén félresöpörhetjük őket. S hogy miért is? A következő miatt: Németh Krisztián a futballvilágban alkalmazott naptár szerint cseppet sem fiatal, húszesztendős lesz januárban.

Továbbá tucatnyi példát sorolhatunk, hogy itthon és külföldön ki mindenki lett fiatalabban válogatott úgy, hogy elbírta a terhet, mégpedig jobb minőséget képviselő futballban: anno Albert Flórián és Bene Ferenc is tizenhét esztendősen már címeres mezt húzhatott (jó, jó, tudom, más világ, más foci, más zsenialitás...); avagy a legfrissebb példa az angol Theo Walcott, az Arsenal üdvöskéje, aki csupán két hónappal fiatalabb, mint Németh Krisztián, de 2006-tól (!), azaz első válogatottságától számolva négy meccsen háromszor volt eredményes – szerdán mesterhármast ért el a horvátok ellen.

Ami pedig roppant szomorú, hogy azok fanyalognak a legjobban, akik muníciót, hitet, lelkesedést és pluszakaratot adhatnának, amikor szóba kerül az ifjú csatár reménybeli (hangsúlyozandó: reménybeli!) meghívása. De nem... A megkérdezett „futballszakemberek” ekkor rögvest idegrángást kapnak. De miért és mire várnak? Megmondom: mindig a mese végére. Tetszenek tudni, arra, hogy „...és boldogan éltek, amíg...”. Ez a magyar futball – egy halottal pedig nem lehet mit kezdeni...