Most minden szép és jó

Kezdjük egy személyes él ménnyel. Áll az egyszeri újságíró a pekingi repülőtéren, már minden csomagját feladta, már mindenki továbbment a magyar küldöttségből – egyedül az idei egyetlen magyar paralimpiai bajnok, Sors Tamás tanúja hányattatásainak. Egy utolsó utáni átvizsgálás során belekötnek az addig mindenhol átengedett ajándékcsomagba, amelyet néhány órája épp a terminál egyik boltjában vásároltam. Az egyenruhások búcsúzóul ki akarnak fizettetni még 20 jüant, csak ők tudják, miért, mert azon kív ü l , hogy á t kötötték a dobozt egy security check feliratú madzaggal, semmi sem történt vele sem akkor, sem később. Az összeg nem nagy, átszámítva kicsivel kevesebb, mint 500 forint, de mivel megfogadtam a jó tanácsot, hogy minden ottani pénzt el kell költeni, mert itthon senki sem fogja visszaváltani, csak tehetetlenül toporogtam. Sors azonban kegyes volt: a zsebébe nyúlt, kivette a kínaiak által emlegetett összeget, és átnyújtotta, mondván, neki már úgysincs rá szüksége kínai tartózkodása során.

Pedig hátravolt még a duty free...

Ilyen ember a mi újdonsült bajnokunk – minimum nagyvonalú. Miközben itthon sokan épp azt firtatják, miért is kap a pekingi paralimpia toronymagasan legjobb magyarja 68 millió forintot. Többet, mint Cseh László, az olimpián legtöbbet kereső sportolónk, aki ráadásul szintén úszó, és aki három, Michael Phelps mögötti második helyével kasszírozott 54 milliót. Az államtól. Mert azért ne feledjük, vele a szponzorok is bőkezűen bántak, speciel sokkal bőkezűbben, mint Sorssal, akinek nincs is egyéni támogatója, sőt a Magyar Paralimpiai Bizottságon kívül semmilyen szponzora sincs. Saját erőből sikerült elmennie a télen meleg égövi edzőtáborba Thaiföldre, és az olimpia előtti két hétben Szingapúrba, elősegítendő az akklimatizálódást. Ám, mint azt edzője, Petrov Iván elmondta, ettől még egyik napról a másikra élnek. Ennek fényében még érdekesebb, mit gondol hősünk a nyereményére irigykedő megnyilvánulásokról:

„Nem tudok rájuk mit mondani... Mi is ugyanazzal a céllal utazunk a játékokra, mint az épek, vagyis a legfontosabb versenyen szeretnénk a legjobban szerepelni és a hazánkat képviselni. Ugyanabban az uszodában... Nem véletlenül találták ki, hogy egyforma legyen a díjazás.”

„Nagyon jó érzés itthon lenni, jó a sok riport, jó, hogy az eredményeim ennyi embert érdekelnek... Minden jó! Mint ahogy nagyon jó visszagondolni a pekingi napokra is, hiányzik minden: az uszoda, a hangulat, a sok segítőkész önkéntes” – mondta immár élete legnagyobb élményére visszaemlékezve a még mindig csak 17. életévében járó pécsi ifjú, aki öt számban indult, mind az ötben döntős lett, és egyikben sem végzett az ötödik helynél hátrébb. A konkrét mérleg egy első, két harmadik, egy negyedik és egy ötödik helyezés. Ami így együtt érte azt a bizonyos 68 milliót a jó előre lefektetett tarifarendszerben, amely az integráció jegyében egységes jutalmazást jelentett épek és sérültek számára egyaránt, azaz nem tett különbséget aközött, hogy valaki az olimpián vagy a paralimpián szerzett dicsőséget az országnak. Ráadásul Sors Tamás szerezte érmeink felét, mintegy esernyőt tartva az egész magyar küldöttség fölé, összességében elfogadhatóvá téve a szereplést – úgy, hogy jó előre megmondta, 100 méter pillangón nyerni megy Pekingbe, a többi számban pedig döntőbe jutni. Szóról szóra betartotta ígéretét.

Mindez egyébként nem jött egyik napról a másikra: nyolc éve már, hogy aktívan sportol a pécsi ANK keretein belül, mégsem ismerte szinte senki egészen mostanáig a parasportos berkeken kívül, a sportszerető közvélemény elől legalábbis szinte teljesen rejtve maradt az S9-es kategória újdonsült csillaga. Pedig a születési rendellenesség folytán – jobb alkarja nem fejlődött ki teljesen – mozgássérültté váló versenyző két esztendeje harmadik volt a dél-afrikai világbajnokságon, tavaly már világcsúcstartó a szóban forgó távon és úszásnemben, tehát nem lehet azt mondani, hogy a semmiből jött. Nem is: felfedezésének története röviden az, hogy jelenlegi trénerének édesapja, az előző paralimpia egyetlen magyar bajnokát, Pásztory Dórát is felkészítő Petrov Anatolij figyelt fel rá, amint a kis Tamás máig talán legnagyobb drukkerének számító nagymamája mellett sertepertélt a pécsi vásártér lángossütőjénél. Nem volt könynyű meggyőzni az akkor még nyolcéves kisiskolás, ma már másodikos gimnazista fiút a mindennapos edzés, a korán kelés szükségességéről, de utólag hálát adhatunk neki, hogy sikerült.

És valami azt súgja, fogunk még később is hálálkodni.