Külföldre, magyar!

Zoran Szlavnics, Dragan Kicsa novics, Mirza Delibasics, Drazsen Dalipagics, Kresimir Csoszics, Ratko Radovanovics, Andro Knego, Rajko Zsizsics, Mihovil Nakics, Zseljko Jerkov, Branko Skroce, Duje Krsztulovics. Ez a tizenkét játékos adta azt a keretet, amely veretlenül nyerte meg a moszkvai olimpiát, s akiknek a nevét máig imába foglalják a volt Jugoszlávia-szerte. Teljesen mindegy, hogy szerb, horvát vagy mondjuk bosnyák emberrel elegyedik beszélgetésbe az ember. Mi sem jellemzőbb, hogy Szarajevó felé haladva a magyar határról tartott a legtovább kilépni, a horvát és a bosnyák vámos szinte vigyázzba vágta magát a hírre, hogy azt a csapatot látja, amely meghívást nyert a Mirza Delibasics-emléktornára.

Az igazgató emlékezett a mieink játékára

Persze az is megér egy misét, hogy miképpen kerül a szarajevóiak látókörébe egy, a magyar bajnokság hatodik helyén végző csapat. Évek óta ostorozza mindenki a magyar klubcsapatokat azért, mert nem lépnek ki a nemzetközi porondra, nem mutatják meg, mit is ér a kontinensen a kosárlabdázó, ha magyar. Tavaly az Európa-bajnoki pótselejtezőkön a magyar válogatott győzött Boszniában, s azt a mecscset a helyszínen, Cazinban látta a Boszna Szarajevó sportigazgatója, Admir Bukva. Az egykori kiváló játékosnak tetszett, amit a mieinktől látott, s beszélgetni kezdett akkori szövetségi kapitányunkkal, a Pécs szakmai igazgatójával, Sztojan Ivkoviccsal.

A két ember – akinek élete a kosárlabda – hamar megtalálta a közös hangot. A mindössze 34 éves sportdirektor nem felejtette el a Cazinban tapasztaltakat, és felhívta Ivkovicsot, lenne-e kedve csapatával játszani a Delibasics-emléktornán. Az sem hátráltatta a fejleményeket, hogy a Boszna egyik korosztályos csapatának edzője egy névrokon, a Magyarországon tíz évet légiósként lehúzó Sejo Bukva.

A pécsiek szakvezetője egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott, aztán persze rögvest igent mondott a gáláns meghívásra – elvégre mikor játszhatna különben csapata az 1979-es BEK-győztes Bosznával, a legrangosabb európai klubtrófeát háromszor is elhódító spliti együttessel vagy az Adria Liga 2004-es győztesével, a belgrádi FMP-vel? A magyarokat sztároknak kijáró fogadtatásban részesítették a bosnyákok: ugyanabban a szállodában, az ötcsillagos Alemben – amelynek neve a templomok csúcskeresztjét jelenti – szállásolták el, amelyben a Boszna Adria Ligában vagy az ULEB-kupában szereplő ellenfelei is laknak. A magyar csapat játékosai szimpatikus, szerény viselkedésükkel elérték, hogy a házigazdák plusz egy napra vendégül látták őket.

Lenyűgöző város – szívszorító emlékekkel

Aki járt már Szarajevóban, egészen biztosan lenyűgözte a város fekvése és hangulata. A kétezer méte-res, égbe nyúló hegyek

között, a Miljacka folyó partjára épített, 300 ezer lelket számláló bosnyák fővárost körzővel és vonalzóval sem lehetett volna idillikusabb környezetbe megálmodni, mint amilyenben fekszik. Ezért sokkolóak a délszláv háború nyomai a félig összedőlt házakon. Persze néha az az ember érzése, hogy nem is igazán akarják a helyiek teljesen eltüntetni a nyomokat, hogy láttassák, mennyi szenvedésen mentek keresztül. Elképesztő az a kettősség, amellyel talán Bukarestben lehet még találkozni: a l e g m o dernebb házak, a gyönyörűen kipofozott bazár, a hangulatos sétálóutcák, a felújított, mégis korabeli bájukat megőrző kávézók és a csillogó-villogó Tito marsall útja mellett szinte kézzelfogható távolságra düledeznek a tető nélküli vagy éppen a bombázások sújtotta, kitört ablakkal szomorkodó viskók.

A magyar sportrajongók számára feledhetetlen emlékű Zseljeznicsar-stadion (amelyben 1985-ben Csuhay József a hajrában a labdarúgó UEFA-kupa fináléjába lőtte a Videotont, gyászba döntve Boszniát), a Grbavica falai őrzik talán a legjobban a háború szívszorító emlékeit. Az is a végsőkig elszomorító, ahogy az 1984-es téli olimpiának otthont adó létesítmények némelyike átadta magát az enyészetnek. A sport és a kosárlabda azonban él és virul. Sejo Bukva – akinél tökéletesebb úriember kevés mozog a mai világban – pédául Magyarországon elképzelhetetlen tiszteletnek örvend. Nem tudott úgy megtenni egyetlen lépést, hogy ne köszönt volna rá valaki, ne akartvolnavele kezetrázni. S hogy igazából helyére kerüljön a kosárlabda tisztelete: megállt az idő, amikor Ratko Radovanovics, a Boszna valaha volt legeredményesebb játékosa (több mint ötszázszor húzta magára a Boszniában vallásos tisztelettel körberajongott klub mezét, több mint tízezer pontot szerzett, s vezéregyénisége volt az 1979ben Európa trónjára ülő együttesnek) a belgrádi FMP igazgatójaként belépett az egykori játékostársáról, Mirza Delibasicsról elnevezett, nyolcezer kosárfanatikust befogadni képes sportcsarnokba. Az 56 esztendős legenda mosolyogva fogadta a felé nyúló kezeket, nem hagyott ki senkit az üdvözlésből, látszott, élvezi a szeretet minden megnyilvánulását.

Radovanovicsnál egyetlen emberhez mentek oda többen a csarnokban: Csedóhoz, a gondnokhoz. „Már akkor is ő volt itt a gondnok, amikor a Szpartak Szabadka csapatában húsz évvel ezelőtt ebben a csarnokban Sejo Bukva ellen játszottam” – mondta Sztojan

Ivkovics, midőn azon mosolygott, miként „vette le” a gondnok egy sörre csapatkapitányát, Czigler Lászlót. A kortalan, a jóakarók szerint negyven éve ugyanabban a melegítőben „fontos” bennfentes először sztentori „Michael Jordan” csatakiáltással fogadta a nem kevéssé meglepődő Jermaine Spiveyt, majd leállt a pálya sarkába, és első huszonöt kísérletéből mellédobta a labdát. A pécsi óriás akkor ért a terembe, s ráállt a fogadásra. A következőt bedobta minden szarajevói Csedója. Aztán még egyet, és soha többet.

Elkérték a belgrádiak a pécsi meccs DVD-jét

A városban minden magára valamit adó szurkoló úgy érezte, tisztelegnie kell Delibasics emléke előtt, s jöttek régi ismerősök is. Például a Rátgéber-korszak egyik első légiósa, Slavica Pecikoza vagy a Kaposváron és Dombóváron is megforduló Emir Halimics. A magyar csapatból a legtöbben Dragan Alekszicset köszöntötték, igaz, ebben nincs semmi különös, hiszen a bedobó, mielőtt 2004-ben Magyarországra, Szolnokra szerződött, a Boszna mezét viselte. A csendes szerb azonban nem ezzel indokolta a sok baráti ölelést, hanem azt mondta: „Itt mindenki ismer mindenkit, ez a kosárlabda!” A helyi lapok a pécsieket Ivkovics és Alekszics képe alatt harangozták be, nem múlt el reggel, hogy a szállodában ne jelentkezett volna egy vagy több újságíró, aki az edző véleményére volt kíváncsi. A magyarok igazolták, hogy a magyar a kosárlabdapályán is lehet kiváló. A Pécs a hazaiak elleni elődöntőben úgy kapott ki 82–81-re, hogy az utolsó dobás Alekszicsé volt, a harmadik helyért pedig úgy szenvedett 72–65-ös vereséget, hogy az utolsó percekig egálon állt az eredményjelző, s a végén a hercegovinai bírók egy picit segítettek a horvátoknak, akik a lefújás után jelezték, jövőre a saját tornájukon is szívesen látnák a fekete-fehéreket.

A legnagyobb elismerés azonban akkor következett, amikor az FMP edzője, Szlobodan Klipa elkérte a Pécs–Boszna meccs DVSD-jét, mert szeretné elemezni a baranyaiak két pick and rollra épülő támadását.