Hogyan vérzik el a magyar labdarúgás?
Úgy, hogy elveszik, eladják, kiforgatják a földjét... Budapesten a nyolcvanas évek végétől számolva több mint hetven futballpályát szüntettek meg, dózeroltak le, építettek a helyére benzinkutat, bevásárlóközpontot, lakóparkot.
Ha most kapásból kellene megválaszolni a kérdést, hogy hány pályát építettek, kettőig nem jutnánk el a felsorolásban, nemhogy hetvenig. Miután a futball fővároscentrikus, ezért arról kevesebbet hallani, az országban hány pályát hagytak tönkremenni, hogy manapság, ebben a pénzéhes világban a városokban, faluhelyen milyen lehetőségei vannak annak a gyereknek, aki labdába rúgna, hogy fiatal és öreg hol támaszkodhat még a rozsdás korlátra szotyihéjat köpködve.
Tán négyszer hetvennél is magasabb (lenne) a szám. Két hete arról jött hír, hogy a budai oldalon már tolják a földet a gépek a legendás Erőmű-pályán, hétfőn hirdetés jelent meg lapunkban, hogy a felcsúti önkormányzat 184 millió forintért eladná a sporttelepet, ahol manapság NB II-es meccseket rendeznek.
Ez a magyar labdarúgás keserves sorsa: pénzzé teszik a szegény gazdagságát. Ugyan mit érhet vacak száznyolcvannégymillió forint vagy akár kétmilliárd azzal szemben, hogy a futball még akkor is élne, amikor a most felhúzott falakat kalapáccsal verik szét; hogy az a gyerek, aki az Erőmű-pályán tanulná az alagútcselt, vagy Felcsúton kapna kedvet egy jó becsúszáshoz, örökké szerelmes lenne a fociba – a sportba.
Szeretné akkor is, ha az élet aztán messzire sodorná a futballtól, és polgármester, építési vállalkozó, kőműves lenne belőle. A földdel együtt egy generációt is kiforgatunk abból, ami a jövőnket jelenthetné, azaz ami eltűnik a Budafoki úton, ami eladásra kerül Felcsúton, az meghal.
Futballunk elvérzik . Most „csak” hetven megszűnt pálya van itt, négyszer hetven pálya amott, kétezer-ötvenben már kétszáznyolcvan lesz itt és mellette még újabb ezer amott.
Azt mondják, mifelénk fejlesztik a futballt. Csak azt nem mondják, hogy visszafelé...