Játék helyett eredmény

Az albánok ellen összejövő huszonötezer magyar néző tükrében talán nem túlzás leírni: ha Huszti Szabolcs belövi ziccerét a dánok ellen, ma már Mexikót idézné a futballhangulat. Az 1986-os világbajnokság selejtezőit négy győzelemmel kezdte a válogatott, és az azóta tartó nihil ismeretében a mostani kilenc szerzett pont valóban csodaszámba ment volna. A hét sem rossz, de azért így már van bennünk hiányérzet.

Mert ha úgy vesszük, a hét pont kevés.

Ha meg amúgy, a hét pont több a reméltnél.

Kevés, mert az igazi bravúreredmény még mindig hiányzik. Svédországban volt rá esély, az első negyvenöt perc alapján inkább a három pont tűnt valószínűbbnek, mint az egy, de a magyar csapat behatárolt képességét jól jellemzi, hogy végül nulla lett belőle. Szintúgy a szünetbeli összezuhanás az oka, hogy a ritka gyenge napot kifogó Dániát sem sikerült legyőzni, és ez így együtt már dühítő, hiszen az egy félidős válogatott a vb-selejtezőcsoport második vagy harmadik helyére nem elég. Mivel a játék Albánia és különösen Málta ellen is igencsak visszafogottra sikerült, furcsa helyzet állt elő: futballt nem sokat láttunk (és ebben nem csak a szerdai adáshiba a ludas...), ellenben a csapat ott áll csoportja második helyén.

S miért áll ott? Mert két kötelező győzelmet aratott. Csakhogy a kötelező győzelem nálunk már régóta lutri: vagy bejön, vagy nem. Ezúttal bejött, ami különösen megsüvegelendő, hiszen ha eltekintünk a szokásos nemzeti hevülettől, már csöppet sem egyértelmű, hogy a közelmúltban rendszeresen megalázott magyar válogatott két egymás utáni tétmeccsét megnyerje. Ezt szem előtt tartva pedig a hét pontot már egyáltalán nem szabad lebecsülni.

Összességében persze a csapat azt nyújtotta, amit reálisan várhattunk tőle. A védelemre nem lehet panasz, a nyolc félidőből hetet lehozott kapott gól nélkül, kár, hogy a svédek elleni három balszerencsés mozzanat (előbb labdavesztés és rossz helyezkedés, majd klasszis csatárteljesítmény) két középkezdést eredményezett, a Puskás-stadion kapufáinak pedig jár három simogatás. A válogatott stílusát meghatározó négyes teljesítménye azonban Erwin Koemannak nyilván mélyebb elemzést igényel: míg Huszti Szabolcs jól futballozott, Gera Zoltán, Hajnal Tamás és Dzsudzsák Balázs jobbára beleszürkült a mezőnybe. Az újra kipróbált Torghelle Sándort pedig góljai nyilvánvalóan egy ideig kihagyhatatlanná teszik az egyszemélyes csatársorból.

Négy – majdnem teljes – kör után a magyar válogatott az egyetlen, amely nem kapott ki Dániától, és az egyetlen, amely legyőzte Albániát. A furcsa eredmények miatt valamenynyi „Málta-mentes” mérkőzés afféle csoportrangadóvá lépett elő, így a márciusban esedékes albán–magyar is. Azaz úgy lehet készülni Tiranába, hogy a második helyezett látogat a meglepetéscsapatnak számító negyedikhez. Aztán következhet Málta, jöhetnek a portugálok, a svédek, a dánok...

De egyelőre maradjunk a tényeknél: a Koeman-csapat első négy vb-selejtezőjén hét pontot szerzett.

Két évtizedes rekord.

Ami a csúcsdöntögetésben amúgy kiváló magyar válogatottra nézve nagy szó: pozitív rekord.