A hazatérés boldogsága

Ki hinné, hogy néhány betűkü lönbség akár egy állam elismeréséről vagy megtagadásáról határozhat? Pedig a palesztinok esetében ez a helyzet: amikor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1998-ban felvette tagjai közé a helyi szövetséget, ragyogó diplomáciai trükkel kikerülte a véleményformálást a vitatott státuszú területről, és a szokásos megoldás helyett nem az országot, hanem a népet vette bele a hivatalos elnevezésbe. Hogy világos legyen: ha Palesztina Labdarúgó-szövetsége helyett Palesztin Labdarúgó-szövetségről beszélnek, nem állítanak semmit sem arról, hogy Palesztina egyáltalán létezik-e.

Mert bár a világ 103 nemzete, köztük Magyarország elismeri a közel-keleti államot – amelynek az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) megfigyelői szerepe van –, számos ország, így például az Egyesült Államok nem fogadja el az Izraellel több mint fél évszázada konfliktusban álló Palesztinát.

Ám ami a nagypolitikában máig sem, a labdarúgásban már tíz éve megvalósult. Ahogyan Morad Farid, a válogatott Amerikában született exfutballistája fogalmazott: „A futball ama kevés intézmény egyike, amelyben Palesztina önálló államként mutathatja meg magát a világnak.”

A térségben uralkodó zavaros viszonyok miatt ugyanakkor teljes szabadságról a palesztin sportban sem beszélhetünk, a labdarúgó-válogatott például tízéves hivatalos szereplése során még egyszer sem lépett pályára otthon, hazai mérkőzéseit biztonsági megfontolásból Jordániában és Katarban játszotta. Vasárnap azonban elérkezik a történelmi pillanat: a száműzetés véget ér. Sepp Blatter, a FIFA elnöke jordániai és izraeli látogatása között a tervek szerint felavatja a gázai Ram Stadiont, amelyben személyesen tekinti meg a hazaiak számára történelmi jelentőségű vasárnapi Palesztina–Jordánia barátságos mérkőzést. (A körülményeket jellemzi, hogy a 2006 áprilisában izraeli bombázás áldozatává váló korábbi Palesztina Stadion – FIFA-pénzből finanszírozott – teljes körű felújítása során a pálya közepén, a becsapódás következtében keletkezett krátert is fel kellett tölteni.)

A palesztinok körében óriási lelkesedéssel várt esemény a helyiek reményei szerint lezárhatja az elmúlt évek viszontagságos időszakát. A gárda utaztatása rendre anyagi nehézségekbe ütközött, ráadásul a szigorú korlátozások miatt többször előfordult, hogy a játékosok egyszerűen nem jutottak el a mérkőzés helyszínére. Tavaly ősszel, a Szingapúr elleni, idegenbeli világbajnoki selejtezőn például nem tudott kiállni a válogatott, miután a csapat Gázai övezetben élő 18 tagját nem engedték át az izraeli ellenőrző pontokon, így a FIFA az újrajátszási kérelmet elutasítva 3–0-val a hazaiaknak igazolta a meccset.

Az elképesztő történeteket a 2006-os vb kvalifikációs időszakát végigkísérő két dokumentumfilmből ismerhetjük meg leginkább. A Szabad rúgás című mű alkotója, a chilei Marcelo Pina szemtanúja volt a jelenetnek, amikor Szaeb Dzsundija korábbi csapatkapitányt a házától egy sarokra izraeli katonák falhoz lökték, és kifosztották. Ez azonban az elmesélt szörnyűségekhez képest még a film „vidám” epizódjának tekinthető: Tarek al-Kuto, a tehetséges középpályás néhány éve elesett a harcokban, Ziad al-Kurdot az Üzbegisztán elleni mérkőzésről hazatérve az időközben földig bombázott Deir el-Balah-i háza romjai fogadták, a válogatottban ünnepelt játékosnak számító Adel al-Farran pedig két fellépés között egy élelmezési hiánnyal küszködő menekülttábor egyszerű lakója.

A leghihetetlenebb sztorit maga a rendező elevenítette fel egy későbbi interjújában: „Az egyik meccs után a futballisták Egyiptomból érkező busza hiába várakozott bebocsátásra a palesztin határon, az izraeli hatóságok nem engedtek át egyetlen autót sem, így a kocsisor egy tapodtat sem mozdult. Mivel a következő állomás rettentő messze lett volna, más megoldás híján a játékosok csomagjaikkal együtt szamárhátra ültek, és úgy tették meg az utat.”

Talán a hazai játékosok bizonytalan utazási lehetőségei és a nemzeti bajnokság korábbi hiánya – azóta a Gázai övezetben és Ciszjordániában is szervezett keretek között játszanak a csapatok – is közrejátszott abban, hogy a közelmúltban egészen egyedi módon próbálták feltölteni a válogatott keretét. Néhány éve a szövetség a német Kicker magazinban közölt hirdetést, amelyben a külföldön élő, palesztin gyökerű játékosokat buzdították jelentkezésre – így került az együttesbe a Chilében élő 450 ezres palesztin kolónia és az 1920 óta működő helyi Palestino klub fiatal játékosa, Ricardo Abdullah is. A palesztinok Rooneyjának tartott Hamad Serjére pedig egy koszos damaszkuszi menekülttáborban, „mezítlábas foci” közben figyelt fel a válogatott egyik segítője.

És a nemzeti csapatba szóló behívóra egy hazájához hű palesztin nem mondhat nemet, ahogyan nem mondott annak idején a kapus, Ramzi Szaleh sem: „Egész testemben remegést éreztem, amikor az első válogatott mérkőzésem előtt felcsendült a palesztin himnusz, és felhúzták az ország zászlaját. Büszke voltam, hogy a népemet szolgálhatom.”

Nem kétséges, a válogatott meze a háborús légkörben felnőtt palesztinok számára az egyik legszentebb tárgy, amelynek segítségével majdnem olyan hatékonyan harcolhatnak nemzetük dicsőségéért, mintha fegyvert fognának. Persze adott esetben nem vetik meg az utóbbit sem.

„Amikor nyolcvanhétben kitört az első intifáda, tizenkét éves voltam, de tudtam, nem ülhetek otthon tétlenül, miközben naponta honfitársaim tucatjai halnak meg. Letettem hát a tankönyveket, kimentem az utcára, és én is követ ragadtam” – emlékezett vissza Dzsundija, akinek szavai újfent bizonyítják, az elhajított kő és a futballmez a palesztinoknál sokszor ugyanazt a célt szolgálja. És alighanem beletelik még egy kis időbe, míg leszoknak az előbbi eszközről.