Szerb front

Ölni tudott volna a szép szemeivel. Mármint szerb barátnőm. Éppen rosszban voltunk. Mint Sefik és Sapics Pekingben. Ők egymásnak is estek.

A felgyülemlett feszültség tettlegesség formájában csapódott le a pólósoknál. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett az eset. Mint ahogy azon sem csodálkozom, a kudarcként megélt olimpiai szereplést követően sárdobálásba kezdtek. A szerbek a végletek emberei. A sportolóiknál is tisztán látszik. Irigylésre méltó mentalitással küzdenek a sikerért, a nemzeti öntudat semmihez sem hasonlítható harci tűzzel vértezi fel őket, az Athént követő három esztendőben a vízilabdameccseken látott vereségek után hajlamosak voltunk (főként Szécsi Zoli 2006-os nyilatkozata után: „Fel kellene már vennünk az elénk dobott kesztyűt!”) akarati tényezőkben keresni az okokat.

Az Olümposz tetejére aztán hála Istennek zsinórban harmadszor is a Kemény-csapat állhatott fel, a szerbek hasonlóan erős generációja újra elbukott – a szellem pedig fékezhetetlenül tört elő a palackból.

Az egység egy pillanat alatt hullott atomjaira, ugyanolyan vehemensen esett a nagy család egymásnak, miképp korábban utolsó véréig küzdött a dicsőségért. Érzelmeik nem ismernek határokat.

Vladimir Vujaszinovics viszont hallgat. Ő, társaival ellentétben, csendben, méltósággal vonult vissza a válogatottól. Pedig nála jobban talán senkinek sem fáj a csapatból, hogy ötkarikás arany nélkül kell befejeznie. A vízben nem ismert kegyelmet (emlékezhetünk, a 2001-es margitszigeti Eb-n Molnár Tamást tette ártalmatlanná nagy ütésével), a parton azonban türtőzteti magát. 35 éves fejjel bölcsen kimarad az adok-kapokból. Nem véletlen, hogy Benedek Tibor az egyik legjobb barátja.

Tőle tudja, mi a magyar válogatott titka. Szeretet. Ennél nincs nagyobb összetartó erő. Főként búfelejtésre...