Békét hozott országának

A hivatalos verzió szerint az elefántcsontparti polgárháborúnak a harcban álló vezetők nemzetközi nyomásra létrejött megegyezése vetett véget. Azonban ha a nyugat-afrikai állam lakóit kérdeznénk arról, ki hozta el számukra a békét, alighanem tízből tíz rávágná: Didier Drogba.

Az 1999-es puccs után 2002ben ismét zavargások törtek ki az országban, és a feszültség a több mint hatvan népcsoportból álló társadalomban politikai és etnikai töltetű fegyveres konfliktushoz vezetett. Az ország két részre szakadt: a déli területek felett Laurent Gbagbo elnök és a központi kormányzat gyakorolta a hatalmat, északon pedig a Guillaume Soro vezette ellenállók vették át az irányítást. A polgári lakosságot is sújtó utcai összetűzések a 2007 márciusában megkötött békéig – a kompromisszum alapján Gbagbo megmaradt elnöknek, a lázadó Soro pedig miniszterelnök lett – mintegy 1800 halálos áldozatot követeltek.

Noha a harcok már 2004-ben csendesedtek valamelyest, a lélektani fordulópontot sokak szerint a következő év októbere jelentette. Az ország labdarúgóválogatottja Szudán elleni győzelmével története során először kijutott a világbajnokságra, a fényes diadalt követő leírhatatlan ünneplés pedig hosszú idő után újra egybeterelte a megosztott társadalmat.

A felemelő pillanatban a csapat legnépszerűbb játékosa, Drogba furcsa dolgot művelt: az öltöző közepén térdre ereszkedett, társait is maga mellé hívta, és a helyszínről élőben közvetítő állami televízió kamerája felé fordulva könyörgött a politikai vezetőknek, tegyék le a fegyvert. Később így emlékezett vissza a jelenetre: „Nem gondolkodtam, ösztönösen cselekedtem. A válogatottnál minden játékos gyűlölte az országot tépázó háborút, és éreztem, a vb-részvétel jelentette érzelmi hullámot meg kell lovagolnunk.”

Hihetetlen, de a kívánság teljesült: ha csak rövid időre is, de a két fél néhány nappal később fegyverszünetet kötött. A szokatlan összhangot az is jelezte, hogy a napokig tartó ünneplés során a válogatott játékosok előbb Gbagbo elnök meghívásának tettek eleget, és köszönték meg neki a minden tagot jutalomként megillető abidjani villákat, majd az ellenállás vezetőinek gratulációit fogadták.

„Drogba nemzeti hős. Északtól délig, kelettől nyugatig minden elefántcsontparti büszke rá” – magasztalta a csapat vezérét a rebellisek élén álló Soro. Pedig a játékos küldetése ekkor még nem ért véget. A békefolyamatot lezáró esemény sokak szerint nem a 2007 márciusában megkötött politikai alku volt, hanem a júniusban lejátszott Madagaszkár elleni Afrikai Nemzetek Kupája-selejtező: a mérkőzést Drogba nyilvános kérésére az ellenállási övezet központjában, a hivatalos kormányzat által éveken át ellenséges városnak tekintett Bouakéban rendezték.

„Amikor a tévében láttam, hogy Drogba Bouakét javasolja a meccs helyszínének, hirtelen libabőrös lettem – elevenítette fel a különös óhaj pillanatait Christophe Diecket, az Elefántcsontparti Labdarúgó-szövetség egyik alkalmazottja. – A feleségem sírni kezdett. Aztán a tévé is csupa könnyező embert mutatott. Ilyenek vagyunk mi, elefántcsontpartiak, betegesen őrlődünk a háborúban, de kimászni nem tudunk belőle. Ehhez Drogbára volt szükségünk, ő kigyógyított minket a vérengzésből.”

S hogy Diecket valóban nem túlzott, jelzi Geoffrey Baillet sportminisztériumi szóvivő szokatlan vallomása is: „Mi, politikusok a legjobb egyetemekre jártunk, mi vagyunk az értelmiség, nekünk kellene az államot vezetnünk – de amikor békét kellett volna teremtenünk, elbuktunk. A labdarúgók azonban Drogba vezetésével megvalósították az álmunkat, újraegyesítették az országot.”

Bár Európában Drogba nem szívesen beszél hazai hőstetteiről – mint mondja: „Nem érzem szükségét, hogy lépten-nyomon hangoztassam, ki vagyok Afrikában; akik fontosak számomra, úgyis tisztában vannak vele” –, a bouakéi találkozó meghatározó emlékeiről néhány hónapja említést tett egy interjújában. (Zárójeles megjegyzés: nem abban, amelyet félbeszakított, amikor kiderült az olasz riporter tájékozatlansága az elefántcsontparti polgárháborúval kapcsolatban). A Telegraph újságírójával folytatott beszélgetése során így emlékezett a dicső napra: „Csodálatos volt látni, hogy az éveken át egymással acsarkodó két politikai vezető egymás mellett állva énekli a nemzeti himnuszt. Úgy éreztem, abban a pillanatban Elefántcsontpart újjászületett. És nyerhetek akárhány trófeát a labdarúgásban, egyik sem nyújt akkora örömöt, mint a tudat, hogy segítettem békét teremteni az országban.”