Kisöcsikből nagyfiúk

Elnök úr, járt már Rigában?Elnök úr, járt már Rigában?

Igen, két éve, amikor Lettország volt a vébé házigazdája. Remélem, csapatunk megnyeri az olimpiai előselejtezőt, s februárban újra utazhatok ebbe a gyönyörű balti városba. Sőt titokban abban is bízom, hogy nem Riga lesz a sorozat utolsó állomása, hanem kiharcoljuk az olimpiai szereplés jogát. Az esélyesek nem mi vagyunk, de engedtessék meg egy elnöknek, hogy olykor ábrándozzon.

Ön aztán mer nagyot álmodni!

Mindig is bevállalós sportvezető voltam. A még egységes jégsportszövetség főtitkáraként dolgoztam, amikor 1983-ban – az egy évvel korábban felavatott Budapest Sportcsarnokban – megrendeztük a C-csoportos hokivébét. Felejthetetlen esemény volt az 1988-as műkorcsolya-világbajnokság is. Ennek az üzletileg is sikeres vb-nek a hasznából lehetett megalapozni a különváló jégkorongszövetség anyagi bázisát.

Három esztendőn át volt még az önállósult hokisok főtitkára, aztán tizenegy és fél év szünet következett. Ennyi idő után miért vállalta el immár az elnökösködést?

A sporttól nem szakadtam el, voltam a vitorlásszövetség alelnöke, a curlingezők elnöke, a 2004-es fedett pályás atlétikai vb gazdasági igazgatója, de a nagy szerelem a hoki maradt. Ezért is bántott, hogy a 2003-as budapesti divízió 1-es vb kapcsán egy akkori illetékes törölt a meghívottak listájáról. Dacosan elhatároztam, ha felkérnek, hogy segítsek a sportágnak, megteszem. Öt éve aztán jött is a megkeresés. Meg sem fordult a fejében, hogy sikeres gazdasági szakemberként a bukást kockáztatja?

A nyolcvanas évekhez képest megváltozott sportági környezetbe tértem vissza, látványosan javult a feltételrendszer. Állami és önkormányzati közreműködéssel, a magántőke bevonásával jó néhány fedett pálya épült, és elindult a sportszakmai fejlődés is. A programomban meghirdettem, hogy a szövetséget a vállalati logika alapján működtetem. Így lett alelnök két topmenedzser, Kovács Csaba és Méhn Imre, sőt ma már öt, a kluboktól független tagja van a vezetőségnek. Az elsők között voltunk, akik azt a stratégiát választották, hogy világhírű csapatok vendégjátékával állítják reflektorfénybe a sportágat, ami impulzust ad a szakmai előrelépéshez, és tisztes nyereséget is hoz.

S most hogy áll a kassza?

Amikor elnök lettem, évi nyolcvanmillió forintból gazdálkodhatott az MJSZ, ám már évek óta kétszázhatvanmillió forint a költségvetésünk. Persze nem volt a stratégiánk kockázatmentes, hiszen mindent egy lapra tettünk fel: arra, hogy egyre nívósabb produkcióra képes válogatottunk van, amely eladható termék. Az áttörést a második, 2004. áprilisi, Kanada elleni budapesti meccs hozta meg. A prágai vébére készülő, NHL-játékosokat felvonultató címvédő nálunk edzőtáborozott, és a BSben játszottunk vele barátságos meccset zsúfolt ház előtt. Bár kilenc kettőre kikaptunk, fantasztikus volt a hangulat, s elindult egy nagy sorozat; egyre-másra hoztuk Magyarországra a sportág elitcsapatait.

A divízió 1-es világbajnokság megnyerése után mégis sűrűn hallani csalódott hangokat, mondván, nem tapossák egymás sarkát a szponzorok, akik felkarolhatnák a jégkorongot.

Kétségtelen, a nagy áttörés elmaradt, s az állam meg a MOB sem úgy kezel minket, mint a sikeres nyári sportágakat. Elszomorító például, hogy az olimpiai bizottság legutóbbi ülésén a téli játékok előkészületeiről egy szó sem hangzott el… De ne legyünk igazságtalanok: vannak nagyvonalú szponzoraink, zajlik a Mol névadói közreműködésével a magyar-román közös bajnokság, amely úttörő vállalkozás Európában, s remélem, hozzájutunk a kért sportágfejlesztési támogatáshoz is. Igaz, a helyzet nem veszélytelen.

Mert?

Az osztrák elnök, Dieter Kalt barátom mondta: „Vigyázzatok az A-csoportos tagsággal. A feljutással akár végzetes spirálba kerülhettek. Rengeteg barátotok lesz, de a pénztárcája keveseknek nyílik meg, miközben az igények igencsak megnőnek a játékosok, az edzők, a klubvezetők részéről.” Az osztrák ligában szereplő Alba Volán szakosztályigazgatója, Ocskay Gábor már megtapasztalta, miről beszélek.

A gazdasági világválság még rátett egy lapáttal.

Az OTP Egészségpénztár ügyvezetőjeként többéves ciklusokban gondolkodom, ám hokielnökként nem látok tovább a jövő évi svájci világbajnokságnál…

Lehet, hogy a csúcson kellett volna vennie a kalapját?

Japánban, a mámoros pillanatokban ez eszembe sem jutott. De hazudnék, ha azt állítanám, az utóbbi öt évben egyszer sem villant be, hogy bedobom a törülközőt. Ám ez nem szokásom, no meg a svájci vébét sem akarom kihagyni. Fantasztikus megélni, hogy amíg évtizedeken át kisöcsikként kezelték a magyar hoki képviselőit, manapság mi is a nagyfiúk közé tartozunk. Ha egy megjósolhatatlan csapás nyomán nem veszítjük el a bázisunkat, kitöltöm 2010 júniusáig szóló mandátumomat. Sőt ha elnyerjük a 2014-es vébé rendezési jogát, maradnék tovább is. De ennyire ne szaladjunk előre, hiszen itt van nekünk az olimpiai előselejtező.

Az ünnep.

Egyetlen ellenfelet sem lehet lebecsülni, de igen, kimondom: a remélt ünnep. Ez a három nap ajándék lehet a csapatnak, ajándék a közönségnek. S ha megtelnek az aréna lelátói, amiben bízom, rá sem fizetünk, hiszen az állam ingyen adta át az arénát.

Milyen prémiumra számíthatnak a játékosok továbbjutás esetén?

Japán után nyolcszázezer forintot kaptak fejenként a szapporói hősök. Most a dicsőségért, a címeres mez becsületéért játszanak. Jól jellemzi a válogatottság rangját, hogy egyetlen hokisnak sem jutott eszébe lemondani a szereplést.