Gólgyáros úszóbajnok

Ha a szüleire hallgat, most talán a pekingi olimpián szerzett élményeiről számolna be. Bogdan Apostu viszont nem fogadta meg az atyai tanácsot, és annak ellenére szembement a család akaratával, hogy az aradi úszóegyesület szakemberei szerint is joggal bízhatott sikeres uszodai karrierben: több román utánpótlásverseny fölényes megnyerése dacára a fiatal Apostu idővel a vizes edzések helyett a szomszédos futballpályára járt délutánonként, és noha a szülei úgy tudták, a mellúszás miatt érkezik haza kimerülten, egyszer csak kiderült az igazság…

„Nagy tehetségnek tartottak az uszodában, minden korosztályos versenyen aranyérmet szereztem, engem mégis a közeli futballpálya vonzott – emlékezik vissza a nyíregyházi futballista. – A szüleim örültek volna, ha profi úszó válik belőlem, ezért nem akartam megbántani őket azzal, hogy én labdarúgó szeretnék lenni, és idővel titokban kezdtem el járni a futballedzésekre. Otthonról a fürdőnadrággal, törülközővel, köntössel a zsákomban indultam el, ám rendre a helyi focicsapat pályáján vettem részt a gyakorláson. Hogy ne tűnjön fel a turpisság, mielőtt hazaértem, mindig bevizeztem a gatyát, és a csap alá dugtam a törülközőt is. Fél év után azonban lebuktam: szüleim kimentek az uszodába, ahol azzal szembesültek, hogy az edzőm hónapok óta nem látott… Bár apám eleinte neheztelt, mert bántotta, hogy a trénernek azt adtam be, az ősök nem engednek úszni, ám később megbékélt, és beletörődött, hogy a fia inkább a futballra teszi fel az életét.”

A víztől viszont nehezen szabadult a 26 éves játékos: a négy román csapatnál (Corvinul Hunedoara, Otelul Galati, UT Arad, Farul Constanta) eltöltött időszakot követően Izraelbe szerződött, és elmondása szerint a csábító anyagi feltételek mellett az is szerepet játszott az átigazolásában, hogy tenger közelében élhet. Érdekes módon a Bnei Sahnin-i légióskodás éppen a mediterrán éghajlati viszonyok miatt ért véget.

„Pazar körülmények fogadtak Izraelben, tőkeerős klubnál profiskodhattam, amelyiket negyven százalékban a szurkolók tartottak el – így Bogdan Apostu. – A Bnei Sahnin a bajnokság egyetlen arab együttese, a drukkereknek fontos, hogy megjelenjenek a találkozókon: bár drágák a meccsjegyek, mégis mindig telt ház fogadott bennünket, a szurkolók tudták, ha hozzájárulnak a klub anyagi stabilizálásához, eredményt követelhetnek. Én egyedül a hőséggel nem tudtam megbarátkozni, noha luxuskörülmények között voltunk, oda még nem jutott el a technika, hogy a stadiont is légkondicionálóval hűtsék. Márpedig én nem bírtam az esti harmincöt fokos meleget, arról nem beszélve, hogy napközben, amikor a szabadidőmben kimentem a tengerpartra, csak percekig voltam képes elviselni az ötvenfokos hőmérsékletet. Így bármennyire is furcsállták, bejelentettem, hogy a meleg miatt távozom.”

A nyíregyházi pályafutásban is benne volt a „felsülés” lehetősége: egyrészt román labdarúgónak sohasem könnyű elfogadtatni magát a magyar szurkolókkal, másrészt kifejezetten gyengén kezdett a Spartacus – s a publikum a külföldieket bírálta. Aztán mégis minden jóra fordult

– Révész Attila együttese ötödik a bajnokságban, Bogdan Apostu pedig kilenc találattal második a góllövőlistán.

„El kell fogadniuk a drukkereknek, hogy csak saját nevelésű játékosokkal nem lehet sikert elérni – vélekedik a labdarúgó. – Nyilván a nyíregyháziak is nehezményezték, hogy sok a külföldi a keretben, de ahogy jönnek az eredmények, úgy fogadnak el bennünket. A legfontosabb, hogy Révész Attila bízott bennünk, ezért is volt látható, hogy a légiósok, ha gólt lőttek, hozzá rohantak először. Egyébként engem is meglepett, hogy ilyen ütemben termelem a gólokat, hiszen Izraelben középpályást játszottam, de újfent kiderült: a csatárposzt a nekem való. Jó csapat a Nyíregyháza, ígérem, ott leszünk az élboly sarkában. Szerencsére immár a szüleim is belátták, hogy érdemes volt a futballra feltennem mindent. Amióta a Szpariban játszom, egyszer néztek meg, a REAC ellen. Mondtam nekik: ez nem úszás, itt a meccs alatt többször is ünnepelhetnek majd – az én góljaimnak akkor háromszor is örülhettek.”