Ezek aranypillanatok!

„Del Pierót úgy éltette a Bernabéu közönsége, mint annak idején Ronaldinhót”, „Del Piero lemeztelenítette az impotens Realt”, „A Bernabéu megadta magát Del Pierónak”, „Pinturicchio lefestette a Realt”, „Del Piero ismét nyelvet öltött Madridra”.

Mielőtt bárki azt gondolná, az elfogult olasz sajtó parttalan áradozásából ragadtunk ki egykét gyöngyszemet, gyorsan szögezzük le: a fenti megállapítások spanyol újságokban, nevezetesen a Marcában, a Sportban, a Publicóban, az El Paísban, az El Mundóban és az Abc-ben jelentek meg a Juventus szerdai győzelmének (2–0) másnapján. A Marca cikkét külön is idéznénk, a madridi lapban ugyanis tanulságos eszmefuttatás olvasható arról, miben is állt a Del Pierót lecserélésekor felállva tapsoló spanyol közönség gesztusának jelentősége: „Ritkán fordul elő, különösen a Bernabéuban, hogy az ellenfél játékosát vastapssal jutalmazzák a szurkolók. Madridban ilyen legutóbb akkor történt, amikor a Barcelona Ronaldinho vezetésével három nullás vereséget mért a Realra: a madridi tábor a katalánok harmadik gólja után felállva éltette a megérdemelten diadalmaskodó vendégeket. Szerdán valami nagyon hasonló történt. A Bernabéuban valószínűleg mindenki sejtette, ez egyike volt az utolsó alkalmaknak, amikor személyesen élvezhették a pályafutása végéhez közeledő Del Piero nagyszerű játékát.”

Persze azért még korai búcsúztatni a Juventus csapatkapitányát, már csak azért is, mert többen esküdni mernének rá, a támadó ezekben a hetekben nyújtja élete legjobb formáját. Csak hogy a kijelentés súlyát érezzük: világbajnok, Bajnokok Ligája-győztes, ötszörös olasz bajnok játékosról beszélünk…

A szerdai mérkőzésen a szó legpozitívabb értelmében a csapat vezére volt, két gólja pedig egyértelműen a találkozó hősévé tette. Kiváltképp második találatán ámult a közönség, hiszen a klasszis a legveszélyesebb fegyverét vette elő, és szabadrúgásból tekert gyönyörűen a sorfal nem fedezte jobb alsó sarokba. Néhányan a madridiak kapujában álló, két hét alatt a harmadik Del Pierogólját beszedő Iker Casillas kétségbeesett tekintetéből a következő kérdést vélték kiolvasni: „Ale, mit vétettem én ellened?”

„Megkértem Molinarót, hogy a kapus zavarására álljon a sorfal szélére, majd megcéloztam a rövid sarkot, s szerencsére Casillas nem mozdult a labdára” – jelezte a „kegyetlen” csatár, hogy nem személyes bántásból, hanem szigorú szakmai eszközök segítségével mattolta az Eb-győztes kapust. A Real Madrid egyese pedig a mérkőzést követően önkritikusan magára vállalta a felelősséget a gólért: „Visszapörgettem az

eseményeket, s el kell ismernem, én vagyok a hibás a második gólért. Valamiért úgy éreztem, hogy a labda a sorfal fölött érkezik, ezért egyet előreléptem. Ez volt a hiba! Emiatt maradt védtelen a jobb sarok, ahova Del Piero a labdát rúgta. Félre kell tennem a büszkeségemet, nem lehet másra fogni a gólt, a felelősség engem terhel.”

Nem így gondolja Bernd Schuster, a spanyol csapat vezetőedzője, aki kapusa védelmére kelve a következőt nyilatkozta a jelenettel kapcsolatban: „A szabadrúgás kivédekezésére én erőltettem ezt a megoldást, de sajnos most nem vált be.”

A vitát zárjuk le annyival: Casillas jó kapus, Schuster hozzáértő edző, ám ha egy szabadrúgásnál Del Piero áll a labda mögé, sokszor a legfelkészültebb szakember tudása is csődöt mond. A lenyűgöző teljesítmény még a Juventus sokat látott vezetőedzőjére, Claudio Ranierire is mély hatást tett:

„Del Piero ezen az estén a vállán vitte a csapatot, csodálatos volt nézni a játékát, igazi kapitányként viselkedett.”

S hogy teljes legyen a kép, idézzük a főszereplőt is, aki úgy érzi, ezekért a pillanatokért érdemes futballistának állni: „Nagy meccset játszottunk, nyertünk, rúgtam két gólt – kell ennél több a boldogsághoz? Kivételes érzés volt számomra, hogy a spanyol közönség felállva tapsol, ezek a felejthetetlen élmények éltetik az embert.”