A nagykövet búcsúja

A pályafutásának befejezését nemrégiben bejelentő, 37. születésnapját már civilként ünneplő klasszis búcsúztatását kezdjük egy emlékkel: a kilencvenes évek végén, illetve a 2000-es esztendők elején nap mint nap a fél ország leste a reggeli híreket, hogy vajon hány pontot dobott, és hány lepattanót szerzett az északamerikai profi liga első és mindmáig egyetlen magyarja. Jó, a fél ország talán túlzás, de hogy a kosarastársadalmat lázban tartotta, az biztos. Valójában azóta is visszasírjuk azt az időszakot, amely a már említett dátumtól 2001. április 17-éig tartott – Dávid ugyanis ekkor játszotta 109., egyben utolsó mérkőzését a világ legrangosabb bajnokságában.

Ám korántsem ez az erőcsatár egyetlen elévülhetetlen érdeme. Maradandót alkotott ugyanis az európai élmezőnyben is, olyannyira, hogy a Tau Cerámica színeiben 2005-ben majdnem a csúcsra is felért: egészen az Euroliga döntőjéig menetelt a José Calderón, Luis Scola, Arvydas Macijauskas fémjelezte gárda, amelynek annyira meghatározó embere volt, hogy még a Maccabi elleni fináléban is a kezdő ötösben kapott helyet. Ott azonban 13 607 néző előtt nem sikerült feltenni a pontot az i-re „sportági nagykövetünknek”, aki mind a két elitligában megdobta a 20 pontot egy meccsen: az NBA-ben kereken 20, az Euroligában pedig 25 a rekordja.

Utóbbit még a litván Zalgiris Kaunas színeiben érte el – a sors fintora, hogy pont későbbi kenyéradója, a már említett Tau ellenében, még 2002-ben...

Belőle is csaknem focista lett, de közbeszólt az apa

Akkor már elmúlt 31, és mivel saját bevallása szerint csak 16 éves korában kezdett el kosarazni, nyugodtan mondhatjuk, hogy későn érő típus. Ha már itt tartunk, itt az ideje eloszlatni egy tévhitet: az a hír járja róla, hogy a Malévban kezdett el kosárlabdázni, de ez nem igaz, karrierje első állomáshelye a Honvéd, annak is a serdülő B-csapata, ahová édesapja vitte le, és ahol meccsen egyszer sem jutott szóhoz, pedig végigedzette az idényt. A közhely tehát az ő esetében is helytálló, hogy minden kezdet nehéz, még jó, hogy ez nem vette el a kedvét a folytatástól az akkor még „csak” 190 centis tininek, különösen annak tükrében, hogy eleinte inkább a focival kacérkodott.

Dávid Kornél mindig is szeretett küzdeni, mindig is jellemző volt rá, hogy nem a dolgok könnyebbik végét fogta meg, gondoljunk csak arra, mekkora fejest ugrott az ismeretlenbe az NBA-vel, amelyben a próbák, a táborok, a nem garantált szerződések garmadája sem vette el a kedvét. Ő kitartott, a végsőkig várt a lehetőségre, és meg is lett az eredménye – mert rengeteget dolgozott érte. Pedig ki gondolta volna a Honvédban híressé váló cérnavékony centerről, amikor elérte végleges testmagasságát, hogy a lányok kedvence kinézetű fiú nemhogy órákat, hanem heteket, hónapokat, sőt nyarakat sem rest végigdolgozni az előrelépés érdekében. Így vált a kissé fakezű nyurga srác jól dobó izompacsirtává.

Ami Magyarországon sajnos nagyon ritka, évről évre fejlődött, és a folyamat egészen visszavonulásáig eltartott, mindig hozzátett ugyanis egy kis pluszt a nagy egészhez. Még pontosabbá, és ezáltal életveszélyessé vált középtávolról, szinte tökéletesítette büntetődobásait, és mivel a palánk alatti erőszakosságával sosem volt probléma, egyre szélesebbé vált a támadórepertoárja. A védekezés pedig ebben a sportágban közismerten leginkább akarás kérdése, így elöl és hátul is sikerült felépítenie magát. Rá nem volt jellemző az a mentalitás, amely oly sok hazai centerjátékosra: magas vagyok, sok pontot dobok, sok pénzt keresek, hát minek törjem magam?

Álomkarrier – idehaza és külföldön egyaránt

„Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen karriert futok be. Európában olyan csapatban játszhattam, amely bejutott a döntőbe az

Euroligában és a talán a földrész legerősebbjének számító spanyol bajnokságban, Amerikában pedig olyanban, amely a legpatinásabbnak számított. Mit mondjak, nagyon örülök neki, hogy így sikerült. Amit utólag kicsit másképp csinálnék: előbb kellett volna kimennem külföldre, húsz-huszonkét éves koromban, akkor azonban még más világ volt... Persze akkor nem szerzek bajnoki címeket itthon, a Honvéddal kettőt, majd az Albacomppal hármat.”

Dávid még hozzátette, nemzetközi sikerek ide vagy oda, az itthoni aranyak nagyon is közel állnak a szívéhez, és nincs hiányérzete. Miért is lenne? Van két szép gyermeke (két lánya közül az idősebbik, Dominika tízéves, a fiatalabbik, Mia négy), és köztiszteletben álló személyiségnek mondhatja magát a sportágban szerte az országban. Noha eleinte vidéken – főleg Egerszegen, ahová 1992-ben aláírt, ám aztán mégsem lett a zalai csapat tagja – nagyon nem szerették a drukkerek, az évek során náluk is meglett a respektje, ez a válogatott mérkőzésein érezhető volt.

Eljött a búcsú pillanata, nem egészen 37 évesen

Mindenkit maga mellé állított tehát, még az őt az NBA-vel cikizőket is, aztán egyszer csak bejelentette a befejezést, miközben még 37 évesen is három ajánlata volt a spanyol első ligából, és máris múlt időben beszél pályafutásáról.

„Furcsa, de eljön egyszer ez a pillanat... Elég hamar elment ez a húsz esztendő, így visszatekintve az ember elmondja néhány mondatban, de az utolsó évek tényleg iszonyú gyorsan leperegtek...

Nem voltam olyan állapotban, hogy túl lettem volna terhelve, hogy sérülések vagy megcsömörlés miatt kényszerültem volna erre, én mégis úgy éreztem, most volt itt a jó pillanat a búcsúra.”

Így aztán már nem kosárlabdázik az a játékos, aki annak idején fogta Shaquille O’Nealt is – már csak a sok emlék maradt, a mezek, az újságcikkek. S hogy biztos-e, hogy vége?

„Biztos. Azért nem mondom ki, hogy száz százalék, mert ilyet sohasem jó kimondani, de az jelzi számomra a végét, hogy ott vagyok a kosárlabda közelében, és nincs bennem az érzés, hogy jó lenne a pályán lenni. Ez mutatja, hogy már kijátszottam magamból mindent.”