„Ez is csak egy meccs”

Először dirigálta vezetőedzőként a pasaréti együttest BSE elleni találkozón. Hogyan ébredt a mérkőzés reggelén?Először dirigálta vezetőedzőként a pasaréti együttest BSE elleni találkozón. Hogyan ébredt a mérkőzés reggelén?

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi – mondta Diósadi Deák Éva. – A szerdai is csak egy meccs volt az évadból, igaz, „nemes vaddal” kerültünk szembe, hiszen a BSE a dobogóra tör.

Egy pillanatra sem rándult össze a gyomra? Nem izzadt a tenyere? Nem gyöngyözött a homloka?

Életemnek fontos és szép szakasza köt a Városmajorhoz. De, s igazán nem szeretnék megbántani senkit sem, a mai BSEnek már semmi köze a régi idők BSE-jéhez...

Különleges adottság, ha az ember időnként képes kívülről látni a saját dolgait.

Ugyan! Nagyon is nosztalgikus alkat vagyok. Ám az emlékek sokkal inkább egy utánpótlásmeccs, mintsem a felnőttek kapcsán törnek elő. A szerdán Pasaréten vendégeskedő BSEből számomra leginkább a lányokat menedzserként segítő Nagy Dóra idézte a hajdani időket.

Hozzászokott-e már ahhoz, hogy a mérkőzések előtti ceremónia során a Vasas-Csata vezetőedzőjeként említik a nevét?

Néha megrezzenek a titulus hallatán, hiszen más felelősség ez, mint a fiatalokat irányítani. Először a Szombathely elleni találkozón szembesültem az új szerepkörömből eredő lelki nyomással, amikor ilyen-olyan okokból egyszer csak elfogyott biztosnak hitt, tizenöt pontos előnyünk. Mégis, utólag értékelve a váltást, azt kell mondanom: úgy hittem, nagyobb ugrás vár rám.

Azért a szakosztályt tégláról téglára felépítő Tursics Sándor örökébe lépni nem akármilyen feladat...

Igen, ez igazi szakmai kihívás! Viszont nem bajnoki aranyéremre törő, az Euroligában vitézkedő együttest vettem át; a mostani munkámnak is elsősorban a nevelés, a képzés a lényege. Éppúgy, mint amikor korosztályos csapatokkal dolgoztam. Nem változott a szakmai filozófiánk, a VasasCsatát továbbra is olyan műhelynek tekintjük, amely tehetséges, jól felkészített fiatalokat akar adni az élvonalnak és a magyar válogatottnak. Szerencse, hogy ehhez remek partnerek az első csapat keretének tagjai. Jó szellemű a társaság, s van egy mag, amely húzza magával a többieket. Nem hagyja, hogy bárki kilógjon a sorból.

Az sem feszélyezte, hogy lánya, Laklóth Anna is a „beosztottja lett”?

Jó néhány évvel ezelőtt rövid ideig már dolgoztunk együtt. Akkoriban ez olykor okozott problémát, ám Anna gondolkodása mostanra megváltozott – szerencsére abszolút előnyére. Általánosságban azt mondhatom: a közös munka eredményessége attól függ, hogy a gyerek mennyire viseli el ezt a szituációt. Dóra lányomnál például kicsi gyerekként és kamaszlányként is működött a dolog. Visszatérve Annára: az ő helyzetét bonyolította, hogy Tursics Sándor az évad elején csapatkapitánynak jelölte. Megfordult a fejünkben, vajon mit szólnak ehhez az új helyzetben a lányok. Ám éppen Anna az egyike a fanatikusan edző, a falat is áttörni kész kosarasainknak.

Balogh Judit a BEAC-nál, Donkó Orsolya Szegeden, ön pedig a Vasas-Csatánál vezetőedző. Lehet, hogy eljött a női trénerek előretörésének ideje?

Majd kiderül, mennyire tartós a tendencia. Ami a lényeg: nálunk ebből nem volt konfliktus. Igaz, időt kellett adnom a lányoknak, hogy hozzászokjanak a tényhez: női szakmai főnökük lett. Aki értelemszerűen más karakter, más stílus, más habitus, mint amit eddig megszoktak. Nekem anno volt női edzőm Bild Katalin személyében. Sokat tanultam tőle, mert szakmai felkészültségén túl megvolt az a képessége, hogy olyan adottságokat is kibontson, felszínre hozzon, amelyek meglézére maga a játékos sem gondolt. Ennek köszönhető, hogy az 1977-es haszkovói ifi Európa-bajnokságon ötödikek lettünk, noha a keretünk három kulcsemberét Killik László elvitte a felnőttválogatotthoz.

Netán Bild Katalin példája ösztönözte, hogy az edzői pályára lépjen?

Jaj, dehogy, eszemben sem volt trénerkedni! Telítődtem a kosárlabdával, s miután 1990ban befejeztem a pályafutásomat, a csarnokok környékére se mentem. Az áttörést az hozta meg, amikor kezdtem kijárni Nagy Dóra meccseire, akinek természetgyógyászként segítettem karbantartani a térdét. Szörnyű volt nézőként üldögélni; tehetetlen voltam, bármennyire szerettem volna, a lelátóról nem segíthettem.

Ez az érzés hozta meg az áttörést?

Még ez sem. Akkori férjemnek erőnek erejével kellett rávennie, hogy elkezdjek edzősködni. Nem véletlenül voltak aggodalmaim: nyolc év telt el a visszavonulásom és tréneri pályakezdésem között. Edzői karrieremet a nulláról kellett felépítenem – menet közben szerezve meg a működéshez szükséges szakmai minősítéseket –, no és háromgyermekes anyaként a családomat sem hanyagolhattam el.

Megfordul-e néha a fejében, hogy vajon van-e értelme a rengeteg munkának? Hiszen a kiképzett tehetségeket a tehetős riválisok szívfájdalom nélkül elrabolják.

Aki menni akar, nem szabad erővel visszatartani. Olykor persze nehéz megválni egy-egy játékostól, de a Vasas-Csatának a nevelés a küldetése, s hosszabb távon ez szolgálja a magyar kosárlabdázás érdekeit is. S ha szakmailag vonzó műhelyt építünk fel – amelyben a felnőtteknél immár Károlyi Andrea is segít –, nemcsak elmennek a lányok, hanem jönnek is; friss példa erre Mansaré Finda és Szondy Dóra Pasarétre szerződése.

Hosszú távú elképzelésről beszélt. De mi a rövid távú cél?

Őszintén? Szeretném végre kialudni magam, mert halálosan fáradt vagyok. A felnőttek mellett tovább dolgozom a kilenc-, tíz-, tizenegy éves korosztállyal, hozzávetőleg negyven gyerekkel, s ha szükséges, a junioroknál is besegítek. Csodás munka, de néha úgy érzem, elhagy a maradék erőm.