Elment a Dobópápa

Nem készült edzőnek, festő szeretett volna lenni, ám 1958-ban politikai okokból nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Elkeseredésében 18 évig nem vette kezébe az ecsetet, de talált magának egy másik szerelmet, a kalapácsvetést. Először saját maga próbálkozott ezzel a versenyszámmal, ám a hatvanas évek kiváló magyar kalapácsvetőit nem tudta megelőzni. Amit nem ért el versenyzőként, elérte edzőként, tanítványai – köztük fia, Németh Zsolt – Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon egy sor érmet nyertek, s egy hónappal ezelőtt nagy álma is teljesült, Pars Krisztián olimpiai érmes lett. Bár mindent megtett versenyzői sikeréért, hajtotta-űzte őket, s közben ő maga is hatalmas áldozatot vállalt, elsősorban mégsem az érmek érdekelték. „Először embert akarok nevelni, aztán sportolót” – írta ki irodája falára.

„Az volt a célja, hogy a tanítványai igazi közösséget alkossanak – mondta Gécsek Tibor Európa-bajnok kalapácsvető –, s ezt meg is valósította. Negyven-ötven gyerek járt hozzá rendszeresen, akik számára fontos volt ugyan, hogy jó atlétákká váljanak, de csupán ez a vágy nem tudott volna ennyi embert összetartani. Pali bácsi rendkívüli pedagógus volt, olyan miliőt teremtett, amelyben jól éreztük magunkat. Számára minden gyerek egyformán fontos volt, ugyanúgy örült annak, ha valaki tizenegy méterről tizenkettőre javította egyéni csúcsát, mint a legjobbak eredményeinek. Elképesztően precíz statisztikát vezetett, mindannyiunkról rögzített mindent. Apám mellett apám volt, és pályafutásom befejezése után is sokszor a fülemben csengenek azok a mondatai, amelyeket tanítványként hallottam tőle, s annak idején talán meg sem értettem. Sohasem felejtem el 1980. május 10-ét, amikor délután fél négykor először találkoztam vele. Azért tudom, hogy pontosan ennyi volt az idő, mert Pali bácsi délután fél négykor mindig ott volt a pályán.”

Az utóbbi három évtizedben a Mester nemcsak a délutánjait, a délelőttöket is a pályán töltötte, volt időszak, amikor hihetetlenül mostoha körülmények között készültek. Ennek ellenére hóban-fagyban is edzést tartott, s még két nappal ezelőtt ebben a rendkívüli hidegben sem tett másként. Pedig a szíve beteg volt, három évvel ezelőtt súlyos műtéten esett át, mégis folytatta a munkáját. Ennek nemcsak az volt az eredménye, hogy tanítványai rendkívüli sikereket értek el, hanem az is, hogy Szombathelyen nemzetközi dobóközpont létesült. A világ minden tájáról érkeztek hozzá versenyzők, akik egy ideig vele készültek, s rendszeresen kikérték a tanácsait.

Megmaradó szabad idejében akvarelleket festett, mintegy harminc önálló kiállítása volt. Az utolsót egy nappal a halála előtt nyitották meg Nagykanizsán, ahonnan boldogan érkezett haza, mert a kiállításra nagyon sokan kíváncsiak voltak. Másnap délelőtt maga ment be felülvizsgálatra a kórházba, ahonnan többé már nem tért haza.

„Pali bácsi a betegsége ellenére olyan erős lelkületű volt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy így elmegy közülünk – küzdött könnyeivel Pars Krisztián, aki két fehérorosz dobó kizárása után a pekingi olimpia második helyére lépett előre. – Tizenegy éve dolgoztam vele, s nekem is olyan volt, mint a pótpapám. Nem is tudom, milyen lesz az olimpiai ezüstérmet úgy átvenni, hogy nem lesz ott mellettem, hiszen ha valaki, ő ezt az érmet megérdemelte.”