Sportmániás kaméleon

Megbocsátotta már önnek a pályatévesztést az édesapja?Megbocsátotta már önnek a pályatévesztést az édesapja?

Hosszú évekig őrlődött, mire feldolgozta, hogy nem követtem a példáját – árulta el Nagy Ervin, miután az angyalföldi Atlantisz vendéglőben megette a tükörtojással megbolondított pecsenyekacsamájat. – Mindent megtett azért, hogy labdarúgót neveljem belőlem. Azon túl, hogy a szüleim a Ságvári Endre Sportiskolába adtak, édesapám kissráckoromtól fogva a futball felé próbálta terelni az érdeklődésemet. Sokat foglalkozott velem külön. Gyerek voltam, mégis már a párharcokat, az ütközéseket gyakoroltuk, no és a fejelést, ami tudomásom szerint nagy erőssége volt. A gyereket persze elsősorban gyakorlatias ajándékokkal lehet elbűvölni, így volt ez nálam is – a mai napig emlékszem arra a napra, amikor apu egy háromcsíkos, adidas focicsukával lepett meg.

Akkor mégis mi tántorította el?

Nem tudtam elfogadni azt a rendszerességet, azt a katonás életformát, amelyet a sportolói pálya megkövetel – helyette, persze, választottam olyat, ami hasonlóan nehéz. Az általános iskolában az én évfolyamomat arra készítették fel, hogy az utolsó évben sikeres legyen a diákolimpián, és azóta sem hallottam olyan suliról, amelynek mind a lány-, mind a fiúcsapata országos bajnoki címet szerzett. Ezek alatt az évek alatt egyrészt annyira megutáltam a futást, hogy sokáig felnőttkoromban is csak nagy nehezen tudtam rávenni magam a Margitsziget-körre. Másrészt, amikor már a dunaújvárosi korosztályos csapatba kerültem, kiderült, nálam nem jön ösztönösen az ügyesség. Időbe telt, mire felvettem a ritmust.

A papa hogy látta? Biztatta, sikeres futballkarriert jósolt önnek, vagy lemondott az álmáról, és elfogadta, nem biztos, hogy focistaként fut be a fia?

Apám nem kifejezetten az a szembedicsérős típus, nem könnyű ember, kicsit öntörvényű. Nem köntörfalaz, ami a szívén, az a száján. Nagymamámtól tudom, hogy a pályafutása során is azért volt kénytelen otthagyni az MTK-t, majd a Dunaújvárost, mert összerúgta a port ezzel-azzal. Sosem volt az az anekdotázós fajta, csak később, amikor már Budapesten laktam, és elszakadtam a futballtól, akkor mesélt a múltról. Engem ekkor már jobban érdekeltek a vagány történetek a labdarúgók pesti éjszakázásairól, mint a beszámolók a meccsekről: amikor például a Rudas fürdő előtt autóztunk el, apám elárulta, az átmulatott éjjelek után a focisták egyenesen a fürdőbe menekültek kora reggel, mert ott alhattak kedvükre, senki sem kérdezgette, zavarta őket. Legutóbb akkor került szóba a Tatabányán és az MTKnál eltöltött időszaka, amikor a Nap-kelte műsorába voltam hivatalos, és apám jelezte, hogy az engem faggató Lakat T. Károly egykori edzőjének, Tutó bának, azaz Lakat Karcsi bácsinak a fia, aki annak idején minden edzésükön ott volt.

Látja, miből maradt ki, hogy a színészetet választotta…

Azért bennünket sem kell félteni, megvannak a magunk történetei… De visszatérve a focira: gyerekkoromban nyilván feszélyezett, hogy a fater sok-sok élvonalbeli meccsel büszkélkedhet. Mindenhonnan csak azt hallottam, hogy mekkora spíler volt az öreg, főleg, amikor lapozgattam a róla megjelent írásokat, nézegettem a fényképeket. Ahogy most édesanyám gyűjti azokat a cikkeket, újságokat, amelyekben feltűnök, úgy a nagymamám apámról tett el mindent. Én pedig, ha udvaroltam egy lánynak, elhívtam magunkhoz, és az album forgatásával próbáltam elcsábítani. Apunak egyébként mindig mindenről megvan a véleménye. Például amikor jó barátja, korábbi csapattársa, Ruppert Mihály lett az edzőm, féligmeddig persze tréfálkozva, azt mondta: ne várjak tőle sokat, védő volt, aki pedig hátvédként futballozott, aligha tanít meg valakit a trükkökre, a gólszerzés fortélyaira. Mindenképpen csatárt akart belőlem faragni.

Mikor hagyta abba?

Amikor egy Bakonycsernye elleni bajnokin, a korosztályok ostoba összevonása eredményeként egy nálamnál kétszer akkora, tetőtől talpig szőrös fiúval kerültem szembe. Alig értem a labdához a meccsen, körbenéztem a lenyűgöző tájon, és rájöttem, nem nekem való világ ez. Érdekes módon az én korosztályomból senki sem vitte sokra. A fölöttem lévő korcsoportból viszont Torma Gábor, az alattam lévőből pedig Sowunmi Thomas egészen a válogatottságig jutott. Utóbbival van is közös sztorim! Világéletemben liberális nézeteket vallottam, és ez fiatal koromban is megmutatkozott: Thomast színes bőre miatt Ambarambának gúnyolták, és emlékszem, egyszer, amikor túlzásba vitték a bántó megjegyzéseket, megvédtem, és figyelmezettem a srácokat, hogy fejezzék be a csúfolódást.

Talán a későbbiekben megmutatkozó adottságok törtek elő önből. Hogyan lesz egy sportolóból színész?

Már az iskolai rendezvényeken is használták a képességeimet, továbbá a diákszínjátszó kör tagja is voltam. Aztán Budapestre már dráma szakra jelentkeztem, innen pedig egyenes út vezetett a színpadig.

A sportmúltat lehet hasznosítani a munkája során?

Részben előnyt jelent, mert a megfelelő állóképesség nélkülözhetetlen a sűrű program miatt, ráadásul a sport révén szerzett fizikumnak köszönhetem, hogy nem csak tüdőbajosszerepek eljátszására kérnek fel. Ugyanakkor sokáig tartott, amire levetkőztem az energikus magatartást, sokszor túlzásba vittem a gesztusok megjelenítését.

Kulka János nyilván örül, hogy ez már a múlté, hiszen a Kaméleon című mozifilmben megcsókolják egymást… Milyen volt „romantikázni”?

Csodás, ajánlom mindenkinek… A viccet félretéve: ebben a szakmában ezeknek a jeleneteknek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Különben meg az első filmszerepem során Csányi Sándor kapott le, úgyhogy nem lepődök én már meg semmin. Egy filmszerep azért nem ettől emlékezetes.

Azt sem furcsállná, ha az édesapja hátbavágná egy bemutató után, és kijelentené: „Fiam, örülök, hogy a színházat választottad a stadionok helyett”?

Nagy pillanat lenne, kétségtelen. Mint mondtam már, ő inkább a kritikáival segíti a boldogulásomat, ám A Hídember után speciel nem tudta leplezni büszkeségét – ezt is persze csak másoktól tudom. A Kaméleon bemutatója aztán visszazökkentett a jól ismert, a futballról kendőzetlen őszinteséggel beszélő idősebb Nagy Ervin mindennapjaihoz: nem ő lett volna, ha a film vége után percekkel nem azt kérdezgeti az édesanyámtól, hogy mikor indulnak már, és ki vezet hazafelé…